- Búcsú Bodóczky Istvántól - Nóri posztja • Igazgyöngy Alapítvány

Megint búcsúzni kell…

Őrület ez, ahogy sorban mennek el, akik fontosak nekem, akik támaszok, segítők, bíztatók, tanácsadók, ők, akik mellettem vannak, és biztos értékmérőként segítenek irányt tartani ebben a megzavarodott világban.

Elment Bodóczky is. Sokunknak fogalom a neve. Szerencsés vagyok, hogy nemcsak tanított, nemcsak ismertem, hanem együtt dolgozhattunk, és a kapcsolatunk az évek során barátsággá nemesedett.

Még nem tudtam, ki ő, mikor kezdő pedagógusként a papírsárkánykészítésről szóló könyvét megvettem, és ebből próbáltam a gyerekekkel azt, amit ő művészi szinten tudott. Aztán az Iparművészeti Egyetemen tanított is, ott ismertem meg a feladatgyűjteményeit, és láttam azt a hihetetlen módszertani tudást, amivel bírt. Utána pár év kimaradt, de egymásra találtunk… több mint tíz éve segítette az Igazgyöngy munkáját, nemcsak az oktatásban, hanem a Szuno-ban is. Havonta járt le hozzánk, tanította az asszonyokat üvegikonfestésre, meg a sárkánykészítésre, eljuttatta a Kite-sárkányokat Amerikába is…tartott kézművesfoglalkozásokat a felnőtteknek, sárkányozott a gyerekekkel a tanodában. Dolgoztunk együtt a vizuális nevelésben is, az ő révén kapcsolódtunk egyetemi projektekhez, itthon és külföldön is, együtt dolgoztunk ki és bonyolítottunk le pedagógustovábbképzéseket. Mélyen megérintette a generációs szegénységben élő családok helyzete, és beszállt ebbe a sokrétű munkába, sokszor erőn felül is.

Mindez a szakma…. de Bodóczky neve fogalom, mint ember is. Mert nem tűrte a megalkuvást, nem bírta a hanyagságot, a hozzá nem értők hatalmaskodását, átlátott a színjátékon, szót emelt ellene, mert mindig jobbat akart, hatékonyabbat, hasznosabbat. Lázadó lelke nem volt rendszerkompatibilis. Érzékenyen és eltökélten védte az értékeket, és biztosak lehettünk abban, hogy amit ő értéknek nevez, az is.

Igazi közösségi ember volt. A tanítványai kezét nem engedte el, ott volt nekik mindig, ha szükségük volt rá. Buzdított, ösztönzött a tanulásra, összetartott embereket, jó volt mellette lenni. Szerettem vele vitatkozni is. Sok dologban nem tudtuk meggyőzni egymást, de a vitákból is mindig gazdagodva kerültem ki. Mert nagyon értett ahhoz, hogy megmutasson másféle nézőpontokat is.

Félbemaradt sok minden, amit együtt kezdtünk el. Tudom, folytatni kellene, de most nem érzem, hogy képes vagyok rá. Ma elmegyek a kiállítására, aminek ezt a címet adta: „Játsszuk azt, hogy meghalunk”.

Nem jó játék ez. Tudom, az alkotásai lenyűgöznek majd, mint mindig. De nem bírom elfogadni, hogy nincs többé. Annyira fáj…

Az utolsó találkozásunk az SZFE tüntetésén volt, ahol én is beszéltem. Utána rohantam a vonathoz. A tömeg végén várt, maszkban. Egy zöld szatyorban szendvicseket hozott nekem az útra.

A szatyrot kimostam, kivasaltam, és itthon, a polcon várta, hogy visszaadjam neki, abban a szobában, ahol aludni szokott, mikor itt van. Nem bírom felfogni, hogy nem tehetem meg.

Nagyon hiányzol, Tanár úr. Pótolhatatlan űrt hagytál. Nemcsak bennem, meg az Igazgyöngyben, hanem a világban is.

  •