- Helyzetjelentés, 45. nap - Nóri posztja • Igazgyöngy Alapítvány

Amikor több online meeting van, akkor nagyon gyorsan elröpül a nap. Ma négy órát töltöttem ezzel…

Benne volt a reggeli napindító megbeszélés, ezek mindig átvezetnek az előző napról a maira, és kicsit előremutatnak a következőre is. Ettől függetlenül mindig van olyan esemény napközben, amire nem számítottunk, ami miatt át kell rendezni a napi tervet.

Most pl. tervezett volt előző napról a mosószervásárlás, 132 580 Ft-ért vásároltunk most, mosószert és mosogatószert, hypó és szappan még van a raktárunkban. Ezekből 100 csomag készül majd. Muszáj, hogy legyen raktáron, hiszen folyamatosan jönnek a kérések.

Nem tervezett volt viszont, hogy megint elfogyott a net egy tabletről, pedig a gyerekek foglalkozása nem fogyaszthatott ennyit. Mondjuk nem rossz az arány, mert még csak négy esetben gondolták azt, hogy a kapott digitális eszköz és internet a szabad családi szórakozásra ad lehetőséget, de ez is jelzi, mennyi előre nem látható kihívással kell megküzdenünk a digitális oktatáshoz hozzásegítés során is.

Bevonni a gyerekeket, megtanítani a használatát nekik és a szülőknek is legalább akkora feladat, mint távol tartani a tablettől és az internettől a családban azokat, akik nem érzik, és többnyire nem is értik ennek sem a jelentőségét, sem a működését. Használják, megosztják a netet, elhasználják, és az, hogy ez a gyerekek tanulását szolgálná, nem szempont számukra. Szóval, folyamatos az edukálás, nemcsak az eszközhasználatban, hanem a felelősség kialakításában is.

A következő segélyosztás holnap lesz, és ma átrágtuk magunkat az összes toldi gyerek iskolai szereplésén, a távoktatás idején. Most már folyamatossá tettük ezt is, nemcsak a toldiak, hanem az ösztöndíjasok esetében is, és mindenkinél, aki segítséget kér tőlünk. Összehasonlítva más települések hasonló társadalmi csoportjaival, megint azt látom igazolva, amit már régóta: nem megy már a motiváció kialakítása, ha csak arra építünk, hogy majd belülről érezni fogja az illető, legyen az gyerek, vagy felnőtt, hogy milyen jó érzés saját lelki erővel, akarattal kell tennie a sorsa alakításáért. Lehet, amíg nem volt ekkora mélységű a probléma, akkor ment volna. Ha nem rögzültek volna ennyire mélyen azok a viszonyulások, melyet a folyamatos létbizonytalanság fejlesztett ki bennük, olyan túlélési stratégiák felé sodorva őket, amiben a lelkierő, a tartás felőrlődik, és nem feléleszthető pl. egy olyan távlati cél, mint a sikeres tanulás érdekében. Felülírja minden, leginkább a pillanatnyi öröm, jó érzés, a „majd lesz valahogy” viszonyulás, és ebben nem megy előre semmi. Kifogásokat keresnek, amiből aztán az derül ki, hogy egy minimális jelzéssel, akarattal lett volna lehetőség továbblépni… de ez hiányzott. Világos persze, hogy miért, értjük a szocializációt, az iskolarendszer hibáit is, de ettől még megoldást kell keresnünk.

A feltételekhez szabott segítségnyújtás közösség által is elfogadott rendszere indíthat el változásokat. Ez most a gyerekek távoktatásba való bekapcsolódása. Biztosan van más út is, mi is rengeteget próbálkoztunk, de csak akkor indult el változás, ha a segítségnyújtáshoz társult valamiféle elvárás is. Mindig csodáltam, mikor valaki arról számolt be, hogy ő milyen könnyedén lett sikeres ebben a munkában, csak odamegy, megmutatja, és mind rögtön csinálja, megváltozik az élete, boldogul, akar. Nekünk ez sosem ment. Bár akikkel beszéltem utána erről, mindig azt mondták: ők nem annyira mélyen levő emberekkel dolgoznak. Úgy látszik, csak mi kapjuk ki mindig a „legmélyebben levőket”. De úgy tűnik, nagyon sokan vannak… és mi azokból találunk közöttük keveset, akik egyből érzik a motivációt, és belső tartással megküzdenek mindennel.

Persze felmerült ma bennünk egy érdekes kérdés is. Mert azt is érzékeljük, hogy az iskolák egy része nem gondolja, hogy nekik ezeknek a gyerekeknek az elérésébe, bevonásába plusz energiát kell tenniük. Ők kiküldték, megtették, ami a dolguk, és részükről ezzel lezárva. Mégis mit tehetnének? Dolgoznak azokkal, akiknél “fogadókészség van”. Akinél meg nincs, az magára vessen. De nekem azért furcsa, hogy a hatodik hete nem küld vissza egyetlen feladatot sem egy gyerek, és nem próbál senki utánamenni, hogy mi lehet az oka.

És a tartalommal sincs minden rendben sok esetben.Olyan tananyagokat adnak ki feladatként, ami papírforma szerint azé az évfolyamé, de mi pontosan tudjuk, és nekik is tudniuk kell, hogy az adott gyereknek ehhez lövése sincs. Szóval, felmerült, hogy ez kinek a dolga? A mienk? Törődjünk csak a magunk dolgával, vagy tegyünk bele energiát a tankötelezettséget jelentő iskolai oktatás elérésébe is? Nyilván, ha a gyerekeket nézzük, márpedig azt nézzük, muszáj ezen is dolgozni. A rendszerbe ezek az „utánanyúlások” nincsenek kódolva. Bár ez is személyfüggő. Mint minden.

Nehéz ez nagyon. Csak remélni tudom, hogy a járvány tükörtartás is egyben. A közoktatás felé (is).

  •