- Helyzetjelentés, 50. nap - Nóri posztja • Igazgyöngy Alapítvány

Micsoda kerek szám! Az iskolabezárás óta számozom, az első távoktatásban töltött hétfő óta. Egy ideje már a hétvégéket kihagyom… Hihetetlen, hogy mennyi idő telt már így el.

Mennyi nehézséggel küzdöttünk már meg! Az első két hét, mikor azt sem tudtuk mihez kapjunk, hogyan kezeljük az eluralkodó pánikot, hogy lássunk el fertőtlenítőszerrel a lehető legtöbb embert. A fellobbanó indulatok, támadások, kétségbeesések után lassan stabilizálódtunk, és átálltunk egy másfajta életre.

A stabilizálódás szorosan összefüggött a támogatásokkal, amelyek nélkül nem tudom, mi lett volna. Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki segítette és segíti a munkánkat. A régieknek és az újaknak is.

Először csak napról napra tudtunk tervezni, aztán már egy hétre előre. Lépésről lépésre tanultuk meg a logisztikáját ennek az egésznek, a kríziskezelések ütemezését, azt, hogyan lehet úgy megszervezni mindent, hogy közben a munkatársak biztonsága is meglegyen, és a leghatékonyabban tudjunk segíteni is.

A kríziskezelésben háromféle segítséget adunk. Vannak kríziscsomagok, ebből kétféle, élelmiszer és tisztítószer-fertőtlenítőszer (szájmaszk is), és van pénzbeli segítségnyújtás is, bár ez utóbbival azért nem tudunk mindenhol segíteni. Ezt a hármat kell úgy ütemezni, hogy igazodjon a közmunkabérhez, a családi pótlék érkezéséhez, illetve a lehető legjobban hangoljuk össze az önkormányzatok által nyújtott segítséggel. Ez utóbbi elég érdekesen alakul, van, ahol ad az önkormányzat is kríziscsomagokat, és van olyan, ahol semmit sem. De nagyon fontos, hogy a családokat viszonylagos biztonságban tudjuk tartani, és ehhez kiszámítható, tervezhető segítségnyújtás kell, amiben próbálunk differenciálni is, a gyerekek száma alapján. És ott vannak a kicsik, a pelenkások, a tápszeresek, a betegek, akiket szintén a kríziskezelésbe kell becsatornáznunk. Meg annyi egyedi probléma még, amiben meg kellett tanulni priorizálni, és ezt megértetni azokkal, akiknek a saját gondja a legfontosabb.

Mindehhez az is kell, hogy kiépített, jól működő kommunikációs csatornáink legyenek, ahol elérhetők vagyunk, rögzíthetők a kérések, és így szervezhető hozzá a segítségnyújtás is.

Sok pénzt tettük már a kríziskezelésbe, hála a támogatóinknak, sok milliós nagyságrendben segíthettünk már ez alatt az ötven nap alatt.

A másik fontos terület az oktatáshoz való kapcsolódás. Ebben kétféle irányban dolgozunk, egyrészt próbáljuk digitális eszközökkel ellátni gyerekeket, ott, ahol ez jól hasznosul. Persze ez önmagában nem elég, kell hozzá az internetelérhetőség, ahol nincs, és oktatás is, főleg az alsósoknál, ahol a szülőket is fel kell készíteni az eszköz használatára. Mindezt távoktatásban, telefonon. Ha megvan, sok helyen bejön még egy kockázat, hogy a család inkább szórakozási lehetőségnek tekinti az eszközöket, és lefogyasztják az internetet, nem törődve azzal, hogy a gyerek másnap nem tud az oktatáshoz kapcsolódni. Ezért ellenőriznünk kell az eszközöket, és a gyerekek iskolai kapcsolódását is.

Mindez persze nemcsak a digitális oktatásra vonatkozik, hanem a papíralapúra is. Bár minden héten haladunk előre, még a hetedik héten is vannak, akik nincsenek sehol, nem kapcsolódnak sehova. A szülő úgy tudja, hogy igen, de az iskolában nincs nyoma. Máshol a szülő is ránt egyet a vállán: nem bírok vele. Félő, hogy őket teljesen elveszítjük. Mert nemhogy a tudás szinten tartása nem történik meg, de a semmittevéssel töltött hetek alatt elvesznek az utolsó morzsák is, ami az iskolához köti őket.

Szóval, miközben tanulunk, támogatunk, biztatunk, segítünk, közben küzdünk is. Velük és értük.

E két fő terület mellett amit tudunk, viszünk tovább. A közösségfejlesztéseket, pályázati programokat, online, hihetetlen, de majdnem minden megy így is. Visszük a társadalmi vállalkozást is, bár nagyon sokat termelünk a raktárnak, de reméljük, eljön az idő, és jobban megnyílnak majd a lehetőségek az eladásra is.

Ma épp azon tipródtunk, mi legyen a raktárunkban azzal a tetemes mennyiségű, nagyon finom cékla és hagymalekvárral, meg van még kökény és egy kevés csipkebogyó is…ami még ott van. Valahogy el kellene adni, de a postaköltség a törékenység miatt olyan sok, hogy nem éri meg. Most próbálunk számolni, hogy többet küldve vajon nem tudunk-e valami biztonságos, de megfizethető konstrukciót kitalálni. Mert már a földben van a következő etap nyersanyaga, és el kellene adnunk a raktárkészletet. Mert meg kell, hogy tartsuk ezeket a munkahelyeket, mindenképp… hiszen annyit küzdöttünk már vele.

Bár úgy tűnik, ha nem lesz nagyobb baj, tudjuk kezelni a helyzetet, néha mégis eluralkodik rajtam a félelem. Nemcsak a vírustól, hanem az azt követő gazdasági válságtól is. Megmaradnak-e a támogatóink, vagy őket is bedarálja az , ami utána következik? Mi lesz, ha még inkább tömegesedik a segítségkérők száma? Jó lenne biztos lenni abban, hogy menni fog mondjuk a 100. napon is a munka, tudunk és bírunk dolgozni tovább.

De azt hiszem, most még jobb, ha a járványhoz kötődő problémákra koncentrálunk. Mert azt megtanultam ez alatt az ötven nap alatt, hogy nem szabad túl mélyen elmerülni az aggódásban. Csak a napokra, hetekre kell most gondolnunk. Mert még mindig az élet védelme a legfontosabb. Utána jön az iskola, az oktatáshoz való kapcsolódás biztosítása. Még ez a két terület is annyi munkát ad. Ha szervezettebben is megy, de nagyon sokat kell dolgozunk.

Nem lehet most azon pánikolnom, hogy mi lesz a járvány után. Mert a pánik nem jó, ezt is megtanultam. Nyugodtnak kell maradnunk. Nekünk, segítőknek mindenképp.

  •