Óriások, majmok, sihuhú!

2020 október végén indult az otthoni mesélés Toldon, azóta olvasunk mesekönyveket online, messenger híváson keresztül a 0-5 éves korosztálynak, illetve néhány hónapja már az iskolába járó, de olvasni még nem tudó testvéreiknek is. Egy ilyen alkalomnak mindig ugyanaz a menete: az önkéntes otthon gyertyát gyújt, elmond egy mondókát a gyerekekkel közösen, ezután jön a rövid mese, zárásként pedig együtt elfújják a gyertyát – a gyerekek a kamerában játékból, az önkéntes pedig igazából, otthon.

Decemberben számoltuk össze, akkor már 658 mesélésnél tartott a projekt, azóta túlléptük a 700-at is! Ennyi alkalom jó apropó arra, hogy megint ránézzünk, hogy állunk, mi működik jól, mi kevésbé, hogy egyáltalán miért fontos a mese a gyerekek életében. Meg is kérdeztük a szülőket, ők miket tapasztaltak.

„Nálunk a kisfiú a majmos mesét szereti, azt A majom mamáját. Ő szokta végignézni és a mondókát is mondja, azt a hóemberest. Amióta a mesélés van, jobban tud tanulni és figyelni. A kislány nehezen ült meg, csak olyankor, amikor ismerte, aki mesélt, akkor végignézte.” (Barbi)

„Nálunk az a mese van, hogy a kisvakondnak a fejére valami ráesett, és az kiderült, hogy egy kaki, és arról szól, hogy ki kakált oda. Azt még a felnőttek is nevettük, mert olyan jól elmeséli az önkéntes, hogy “Potty!”, amikor ráesik a fejére. Mi is szeretjük, hogy mesélnek a gyerekeknek, meg szeretik ők is. Nekünk mikor a kislány kiválaszt egy mesét, akkor mindig azt kell mesélni. Boribon, Annipanni, Boribon, Annipanni – ezt meséltette folyamatosan. Nem szerette a kislány eddig a mesét, de most már lefoglalja. Van benne, hogy mondják el elsőnek közösen azt a kis mondókát, akkor el is mutogatja most már, meg a gyertyát várja, hogy gyújtsák, és akkor azt fújja. Megszokta, hogy elsőnek a gyertya, aztán a mondóka, aztán a mese. Nekem az a nehéz, ha olyan önkéntest kap, akit nem ismer, az nem annyira foglalja le, olyankor csak fogja a tabletet és ül.” (Gizi)

„Ahogy én észrevettem, minden tetszik benne az egyik kislányomnak, elég ha csak mondjuk neki, már ugrik. A másik kislány nem annyira élvezi, régebben igen, de ő szerintem már megunta. Nem akarom erőltetni. A mondókákat mindketten szeretik.” (Ibolya)

„Szeretik nézni, van amikor egyikük nem, akkor odaültetem magam mellé, vagy az ölembe veszem a kicsit. Most a középső szereti jobban, de volt, amikor a nagyobb. Akit ismernek, azzal jobban szeretik, könnyebb leültetni őket. A Boribon tetszik nekik a legjobban. A mondókát a mese után is mondják, meg kell hallgatni százszor. Abban lettek ügyesebbek, hogy a mondókákat jobban megtanulják, és kicsit jobban koncentrálnak, ha arról van szó. Eddig például a kirakózás sem ment nekik, de most már néha ki tudják rakni.” (Júlia és Ricsi)

„Sokat nevettünk valamelyik mesén. Mondjuk volt olyan, hogy A legcsinosabb óriás elhagyta a ruháit, elajándékozta, az is jó mese volt. Most a Hamupipőke van nálunk. Régebben a gyerekek mindig ugyanazt a mesét kérték, de most nem, most váltogatják. Olyan is volt, hogy a kislány erre aludt el. Azért jó a mesélés, mert ügyesebbek lettek a gyerekek, megtanulták a verseket, tudják mondani. Fogalmazás szempontjából is jó, hogy a tartalmát el tudják mondani az iskolában is majd. Fontos, hogy formákat, színeket, állatokat, tárgyakat meg tudnak nevezni benne, meg az agyuknak is jó szerintem, mert gondolkodni kell, ha visszakérdeznek tőlük a meséről, az az agysejtjeiket is megmozgatja. Megtanulják, hogy oda kell figyelni, mert az iskolába is van olyan feladat, amit vissza kérdeznek. Ez a memóriára is jó, például ha visszakérdeznek valamit, hogy milyen színű is volt az autó a mesében vagy hány malacka volt a mesében.” (Niki)

„Nálunk mindhárman szeretik, de van amikor veszekednek rajta, és az egyik fiú nem engedi nézni a másiknak. Ilyenkor néha az egyiket lefoglalom, a másiknak mesél az önkéntes vagy fordítva. Akárhányszor valaki mesél nekik, lehet választani mesét és van köztük mindig kedvenc is. Most is van egy macskás, az a középső fiúnak jön be. Rajta vettem észre, hogy jobban odafigyel a mesén, mint máson. Őt nehéz lekötni nagyon, és a mesélésnél van, amikor meg tud ülni, viselkedni. Nálunk azért fontos a mese, mert amikor mondókázik a mesélő, akkor próbálkoznak a gyerekek elmutogatni vagy elmondani, utánozni. Amikor olyan mese van, hogy ők is tudják, miről van szó, akkor mondják. Most van például vonatos mese és egyből mondják, hogy “Sihuhú!”, ha a macskást olvassák, akkor “Nyáú”, a kutyásnál azt, hogy “Vauvau”.” (Zsuzsi)