Lányok a tanodából – árnyékotokban is ott a fény!
Régóta érik bennem ez a blog. A tavaszi tábor utáni első blog ez most, lehet valami konkrét ünnephez, vagy valami alkalomhoz kellett volna illeszteni. Nem könnyű, nem tudtam „jól időzíteni” – a lányok történetei nem csak ünnepnapokon történnek. Hanem egy szerdán, délután, iskola után, a buszon, a tanodai foglalkozásokon, az interneten, amire semmi rálátásunk nincs szinte, vagy otthon a négy fal között.
A nők közössége Toldon erős – nekünk, akik itt dolgozunk és valamelyest itt is élünk, tudjuk, hogy ez a megtartó erő nagyon fontos. Ha a lányainkról, a „tanodásokról” van szó, számos olyan történetet hallunk és tapasztalunk, amit nagyon nehéz megfelelően kezelni. Esetmegbeszélésre visszük őket, közösen gondolkodunk, kapcsolatot tartunk, ez tény.
De hogyan tudunk segíteni a hétköznapok során? Mit tehetünk a fiatal lányokért, hogyan támogathatjuk őket a Tanodában?
Az utolsó „inspiráció” ehhez az íráshoz az volt számomra, mikor a padon ültünk ketten, a tavaszi tábor egyik estéjén, ő mesélt én pedig hallgattam, mi történik most vele, átkereteztem magamnak kicsit, mit cipel-ő? Mert ez igazából nem egyetlen egy történet volt, amit mesélt, ezek a mindennapjai.
A tanulás az első, vigyázz a tesódra, hozd el az oviból, segíts, nézz el mindent, ne beszélj senkinek, figyelj oda, mit mondasz, ne legyél vele jóban, ne legyél vele rosszban, menj el, de ne menj messzire, mesélj, de hagyj időt a tesóidnak is, legyél lányosabb, de ne fesd magad – mit szólnak a faluban?, jaj, te majd jó anya leszel, de az én lányom nem ilyen, ne érdekeljenek a fiúk, te egy áldott jó gyerek vagy, te egy lázadó gyerek vagy, csak álmodozhatsz, de ne álmodozz, jaj, ha anya megtudná, miről álmodom…
De álmodozni szeret ő nagyon, azt mondta. Nincs egyedül, bárkiről szólhatott volna ez, és szól is mindegyikőjükről.
Nem akarok most bűnbakokat keresni, sem ítélkezni. Ez a blog most nem rendszerekről, hanem történetekről szól. Egy szelet a sokból – a lányok szelete.
Színes a csapat. Ötödikesek és középsulisok is fordulnak meg nálunk, mint “nagylányok”. Rengeteg dologban különböznek, de oly sok a hasonlóság is…
Túl hamar nőnek fel.
Otthon főznek, pelenkáznak, kísérik az anyukájukat ügyeket intézni, terelgetik a kisebbeket. Közben megfelelni próbálnak az iskolában is, meg a világ elvárásainak, meg annak, amit a falu mond, meg annak, amit senki nem mond ki hangosan, de mindenki tud.
És ott van a félelem. Ami nevén nevezve ritkán jelenik meg, de ott lappang. A kiszolgáltatottság, a meg nem értés, a nők elleni erőszak árnya, a túl korán érkező döntések és veszteségek. Vannak szavaink ezekre? És vajon ők hogy beszélnek róluk?
Az, hogy kapcsolódunk hozzájuk, nem feladat, hanem felelősség.
Titkokat bíznak ránk. Nevetést. Fájó mondatokat. Egy-egy pillantást, amikor inkább nem is mondanak semmit. És az is válasz. Az is kapcsolódás.
Van, amikor egy padon ülve csak hallgatunk. Máskor ottalvós bulin táncolunk együtt, és az a lány, aki pár napja még sírt, most felszabadultan nevet.
Van, amikor együtt festünk. Vagy gyöngyöt fűzünk. Vagy vitázunk arról, mi számít igazságtalannak. Látszólag egyszerű dolgok. De közben valójában épül valami. Egy hely, ahol lehet álmodni.
Nem tudjuk megoldani minden problémájukat…Nem tudunk varázsütésre jobb jövőt adni. Nem is az a dolgunk. De ami a dolgunk, azt nagyon komolyan vesszük: meghallgatjuk őket, teret adunk, programokat, bizalmat, lehetőségeket. Hisszük, hogy számít, amit mondanak.
Néha ezek a dolgok akár csak egy lányos este… egy klub vagy egy plusz alkalom amikor csak rájuk figyelünk – és talán ez akkor elég is ahhoz, hogy azt érezzék: van remény. Még álmodozni is lehet.
Lányos fotó egy udvarból: kis szék – körömlakk.
