A nem egyenes vonalak is vezetnek valahová

Ahogy az év vége felé közeledünk a tanodában, egyre gyakrabban merültek fel közöttünk az alábbi kérdések: Hogyan alakultak a kapcsolataink az évben a mentoráljainkkal? Milyen hatással voltunk egymásra? Mely kapcsolatokban látunk fejlődést? És egyáltalán: lehet ezt ilyen módon mérni? Létezik hatásmérés egy tanévnyi távlatban? Képesek vagyunk objektíven megítélni mondjuk azt, mi számít előrelépésnek?

A további gondolataim nem általános tanulságok, hanem egy személyes tanulási folyamat lenyomatai – egy kapcsolat tükrében, de valójában rólam, mint kezdő pedagógusról szólnak.

Így pályakezdő tanodapedagógusként állíthatom, hogy a fejlődés nem mindig egyenes vonalban történik. Mégis, van egy kapcsolat, amely ezt az elvet a mélyére fordította bennem. Egy mentoráltam akivel való kapcsolódásom újraértelmeztette velem, mit jelent „segíteni”. És azt is, hogy milyen érzés, amikor a segítés határai elmosódnak, kétségessé válnak – és épp ebben születik valami igazán fontos.

Sokszor egyértelmű mintákra vágyunk. Arra, hogy lássuk az eredményt, hogy visszajelzést kapjunk: igen, van értelme annak, amit csinálunk. Bennem gyakran él az az elképzelés, hogy „dolgom van” a gyerekekkel – hogy egy módszer, egy jól időzített mondat, egy biztonságos jelenlét majd változást hoz. De vannak kapcsolatok, ahol ez nem elég. Ahol a legnagyobb segítség nem a megoldás, hanem az, hogy nem engedem el. Hogy ott vagyok akkor is, amikor nincs válasz, nincs előrelépés, csak az együtt-lét lehetősége.

Gyakran felmerül bennem a kérdés: lehet, hogy más ezt máshogy csinálná? Hogy mást tudna nyújtani, amit én nem?

Néha azt érzem, nem vagyok elég. Máskor azt, hogy túl sokat akarok. Aztán újra próbálkozom – és van, hogy sikerül, legalább egy pillanatra. Egy közös nevetésben, egy odabújásban, egy kérdésben, amit nekem szegez, a bizalomban, hogy minden apró dolgot megoszt velem. De van, hogy azt érzem, semmi nem történik, visszaesünk. És ez nem kudarc – bár annak tűnik, de ezt mantrázom magamnak–, hanem része a történetnek.

Ez a kapcsolat megtanított arra, hogy a pedagógusi munka nem csupán a „fejlesztésről” szól. Nem mindig az a dolgunk, hogy elmozdítsunk valakit valahonnan valahová. Hús-vér, kételyekkel teli emberként jelen lenni akkor is, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztük. Ha az aznapi foglalkozásból csak egy beszélgetés lesz. És mégis: ki tudja, ez a beszélgetés mit old fel benne? Milyen terhet veszünk le vele? Hová vezet majd hosszú távon?

Szóval jön az év vége. A számvetések… összesítések, teljesítmények, jelenléti ívek. De az én számvetésem most más: azt tanultam meg, hogy a kapcsolatok nem mindig mérhetők. Hogy nem minden gyerek halad a „terv szerint”. És hogy nem is kell. Mert az a kapcsolat, amely leginkább próbára tett, egyben az is, ami a legtöbbet tanította nekem a tanévben.

És hogy jövőre is én legyek-e ennek a kapcsolatnak a kísérője? Most még nem tudom. Lehet, hogy kell egy másik ember, más energia, más dinamika. Lehet, hogy én tudok vele továbbmenni – vagy csak időre van szükségem, hogy ezt belülről biztosabban érezzem.

De egyvalamit biztosan tudok: ezt a kapcsolatot nem felejtem el. Mert közben nemcsak őt ismertem meg jobban – hanem saját magamat is.

A nem egyenes vonalak is vezethetnek valahová. Csak másképp kell olvasni őket.