A toldi Rómeó és Júlia
Anna:
Vannak történetek, amik soha nem mennek ki a divatból. Olyanok amiket újra és újra elmesélünk – másképp, más szereplőkkel, de ugyanazokkal az örök kérdésekkel. Időtlen témákat feszegetnek: szabadság-hatalom, szerelem-gyűlölet, egyén-közösség, hagyomány-változás.
A tábor közeledtével céllá vált egy régi, klasszikus dráma újragondolása és kortárs környezetbe helyezése, ahol a résztvevők nemcsak eljátszók, hanem alkotótársak is. Ahol a srácok bevonásával, saját szavaikkal, spontán párbeszédekkel, saját tapasztalataikkal formálják a szöveget. Ilyenkor a színjátszás más hatással bír meglátásom szerint, nem pusztán szereplést jelent, hanem kapcsolódást is.
Van valami izgalmas abban, amikor régi történetek mai hangon szólalnak meg. Két fiatal, két család, egy világ, ahol a szerelemnek nem lehet helye. Mi van, ha a családod és a szíved kétfelé húz? Lehet-e békét teremteni egy világban, ahol mindenki csak a másik hibáját látja? Hogy néz ki ma egy családi konfliktus? A darab folytatásának lehetősége bennünk van. Remélem a srácok is hasonlóan gondolják. Mennyire jól átkeretezhető a történet, a főhősök nem a menekülést, hanem az újrakezdés felé indulnak.
A Toldi Rómeó és Júlia történetén keresztül a gyerekek hallhatóvá váltak és a szöveg, mint tükör jelent meg, amiben magunkra ismerhetünk. Leginkább mégis a folyamat hullámzó természete és a folyamat során létrejött termékeny feszültség volt számomra izgalmas. Élővé tették az egészet.
Lili:
A színdarab megalkotása egy válasz volt a közösségi programok hiányára. A gyerekek a nyári szünet nagy részét otthon töltik és a tanoda táborain kívül szinte nincs program lehetőség számukra. Szerettem volna teret adni a nagyobbaknak és megmutatni nekik, hogy valódi hatással tudnak lenni arra, ami körülöttük szerveződik. A színdarab ötlete már a karácsonyi ünnepség óta foglalkoztatott, a nyári tábor pedig végre alkalmat adott arra, hogy belevágjunk.
Tavasszal vetettem fel először a színdarab ötletét a gyerekeknek. Nyitottan fogadták, de eleinte nehéz volt elindítani őket a közös munkában. Akkor kezdték beleélni magukat, amikor konkrét feladatokat kaptak, vagy amikor kikérdeztem a véleményüket egyes részletről. Ez a része a folyamatnak volt talán a legizgalmasabb számukra, úgy alakítani egy történetet, hogy a saját tapasztalásuk szerint történhessen. Kihívást jelentett az is, hogy ami számomra magától értetődő, például egy színpad térbeli lehetőségei, az számukra teljesen új volt. Sokat segített, amikor elkezdtünk együtt mozogni a térben és fizikailag is megtapasztalni, mit jelent színpadon lenni.
Érdekes volt látni, hogy a fejemben megálmodott szereposztás végül mennyire másképp alakult. A gyerekek aktuális lelkiállapota, a köztük lévő konfliktusok mind beleszólnak abba, ki mire vállalkozik.
Különböző gyerekek különböző támogatást igényeltek, volt akinek az segített, ha feltehette a számára fontos konkrét kérdéseket a saját szerepéről. Volt akinek inkább leírta a szövegét és ezáltal tudta elsajátítani. Végül mindannyian megleptek amikor élesbe ment az előadás teljesen más beleéléssel történtek a dolgok mint a próbákon.
A legnagyobb öröm számomra, hogy egy olyan csapattal dolgozhattam, akiknek bármilyen félelmetes is volt a szereplés, nem hátráltak meg. Elvállaltak egy feladatot, és végig csinálták. Ez a kitartás és nyitottság, igazán értékes, az életük más területein is nagy szükségük lesz ezekre.
