Csulánó és az ördög meséje – Drámafoglalkozás az őszi szünetben
Úgy gondoltuk, hogy most nem egy hagyományos értelemben vett beszámolót írunk az őszi szünet drámás-színházas foglalkozásairól. Leültünk beszélgetni, közösen újra átgondolni az élményeinket. A beszélgetést felvettük, és begépeltük. Íme:
(A foglalkozások keretét Kárpáti Péter Országalma c. drámája adta)
Sári Ha ki kéne választanod egy történetet, egy epizódot ebből a hétből, amit elmesélnél egy budapesti drámatanárnak, mi lenne az?
Pisti Hát… Csak a problémák jutnak az eszembe.
Sári Lehet probléma is.
Pisti Amiről egy drámatanárnak beszélnék? Amikor volt az első nap délután az a zenélés…
Sári A benti zenélés?
Pisti Ami káoszba fulladt. De azt úgyse mondanám neki. Nem tudtam elkezdeni a foglalkozást. Nem kaptam el a gyerekek figyelmét. Kínomban előszedtem a gitáromat. „Énekeljetek! Táncoljatok!” Minden kontextus nélkül. Ettől zavarba jöttek. Nem mertek énekelni. Én meg egyre hangosabban provokáltam őket. A végén az egyik leghangosabb gyerek szólt rám, hogy csöndesebben már. Végülis, valami éneklés-féle kialakult, egy-ketten táncolgattak is, volt aki kannázott, néhányan kanalaztak és doboltak, szóval, nem volt eredménytelen, de akkor, abban a pillanatban azt éreztem, hogy így csinálom a hangulatot, és ez egy „üres” foglalkozás, pont az nem jön ki a gyerekekből, amit annyira szeretnék, amit annyira erőltetek. Végeredményben, azon kívül, hogy túlságosan bepörgettük őket, mást nem sikerült elérni. Ez a drámát követő foglalkozásra is kihatott. Nehéz válaszolni a kérdésedre.
Sári Amikor ezt a kérdést kitaláltam, azon gondolkoztam, hogy tegyük fel, bekerülsz egy olyan közegbe, ahol van egy csomó tapasztalt drámatanár, akik évek óta foglalkoznak drámapedagógiával, mindenféle gyerekekkel, de lehet, hogy tudsz nekik újat mondani, mert még nem találkoztak ezzel a közeggel.
Pisti Mit mondanék… Sosem az volt, amire számítottam. Képtelenség volt előre tervezni. Reggelente meg az ebédszünetben volt bennem azért egy kényszer, hogy fel kell készülni. Vagy valami tervünk legyen legalább. Mert azért az mégsem járja, hogy ennyire ki vagyunk szolgáltatva a gyerekek pillanatnyi kényének-kedvének. Aztán rájöttem, hogy valahogy pont ezt kell megragadni. Ha épp őrjöngenek, azt. A mesélés sokat segített. Amikor egyszer fűvel dobáltak, azt te mentetted meg így: „És akkor a gyerekek összegyűjtötték a füvet Mátyás király lovának.” És össze is gyűjtöttük. És ezzel sikerült őket lecsillapítanunk. Te mit mondanál neki?
Sári Nem tudom. Lehet, hogy csak az váltotta ki belőlem ezt a kérdést, hogy ismerek drámatanárokat, és nagyon kíváncsi lennék, hogy mit kezdenének ebben a közegben. Volt ugye nekünk az a felkészítés Rudolf Éva nénivel. Magáról a drámapedagógiáról sokat tanultunk abból, amiket ő csinált velünk, de hogy ott mi lesz, azzal kapcsolatban szinte semmit. Inkább kérdezett tőlünk. Ő is tanácstalan volt, hogy mire számíthatunk. Ha jobban belegondolok, nekem a körbeállás az, ami nagyon megmaradt. Nyáron azt mondtuk, hogy álljatok körbe, és eszük ágában sem volt. Teljesen máshonnan kellett kezdeni. Most, mikor lemetünk, első nap körbeálltak. Számomra ez sikerélmény volt. Azt éreztem, ez a nyár hatása is. Persze, bizonyos dolgokat még nem lehet megcsinálni. Lehet, hogy majd egyszer lehet, de például nem tudom, hogy lehetne-e velük bizalomjátékokat játszani.
Pisti Én nem mernék bizalomjátékokat játszani.
Sári Én sem mernék.
Pisti Vagy ahogy elképzelem, hogy mi az, hogy bizalomjáték, azt biztos, hogy nem merném csak úgy a semmiből.
Sári Például, hogy becsukott szemmel vezeted a másikat, vagy hátradőlsz a kezébe vagy ilyesmi.
Pisti Valahogy ezektől a stúdiógyakorlatoktól – vagy nem is tudom, hogy hívjam ezeket -, ezektől mindig iszonyúan zavarban voltam. Ha csináltam színjátszókört, és el akartam ütni a próba előtti első fél órát, állapotba akartam hozni a gyerekeket, hogy elég koncentráltak legyenek, mire elkezdünk próbálni, próbálkoztam ezzel-azzal, de igazából csak tornáztunk. „Képzeld el, hogy egy láthatatlan kötél van a csuklódra kötve, és iszonyú erősen megrántják a terem másik végéből. Most!” Ezt így vicces volt játszani. A toldi gyerekekkel szívesen tornáztam volna, de egyszerűen csak azért, hogy levezessem az energiájukat.
Sári Én saját élményből nagyon szeretem az ilyen bizalomjátékokat, meg az olyan drámás elemeket, amik így leszűkülnek valamire. Csak a tapintásérzékelésre vagy csak a ritmusra vagy csak az, hogy járkálunk a térben és észleljük, hogy mi van körülöttünk, meg ilyenek.
Pisti Egy ilyen játék nagyon tiszta, világos és érthető kell, hogy legyen. Hogy egyáltalán bátorságom legyen őket erre kérni. Mondjuk párban vagyunk, van két pálcánk, a tenyerünkkel tartjuk őket, egyikőnk az egyik végét, másikunk a másik végét, és így vezetjük egymást. És akkor ez tényleg nagyon jó lehet, mert egy dologra koncentrálja a figyelmünket. De hát a pálcák… Az elég veszélyes. Meg hogy vezessék egymást… Hát, nem tudom… Inkább a láthatatlan kötél a csuklódon.
Sári Valahogy azt képzeltem, hogy komolyabb koncentrációs gyakorlatokat is lehet majd csinálni. Aztán, amikor először lementünk, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket nem lehet. Nem is tudom, hogy mondjam, annyira konkrét világban élnek… Annyira nincsenek ilyen elvonatkoztatások. Legalábbis ezt gondolom, hogy ezért. „Mi értelme annak, hogy csak egy dologra figyeljek? A körülöttem lévő hangokra? Minek?” Lehet, hogy túl intellektuális feladat?
Pisti Nem, nem. Egy hurkapálcát megtartani a tenyereddel az minden, csak nem intellektuális.
Sári Lehet, de iszonyú nehéz odafigyelni.
Pisti Szakadjunk le a pálcáról. Hurkapálcát biztos nem adnék a kezükbe.
Sári Na jó, de a tükörjáték az egy ehhez hasonló dolog, és sikerült most is.
Pisti Igen. Meg a szobros játék is ilyesmi. Meg szerintem az egyszerre tapsolós is ilyen, és az éneklés is. Ezek is koncentrálhatják a figyelmüket. És ezek valamiért be is jöttek. Azt kellett érezni, hogy mit kíván az adott pillanat, hogy oda tudjanak figyelni ránk. Amikor a foglalkozást énekeléssel kezdtük, az általában bevált. Találtunk egy használható formát. De hogy mit mondanék a drámatanárnak…
Sári Nem muszáj rá válaszolnod.
Pisti Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy az nagyon jó lehet a gyerekeknek, amikor lehetnek gyerekek. Mert valahogy az az érzésem, hogy ritkán lehetnek életkoruknak megfelelően gyerekek. És hogy a mesélés, az éneklés meg a mesének az eljátszása, az egy működőképes eszköz ahhoz, hogy lehessenek gyerekek.
Sári A mesélés nagyon sok mindent megoldott. Nagyon sok mindent megoldott, ami bennem kérdés volt előtte. Például, hogy hogyan lehet egyben tartani egy foglalkozást, hogyan lehet végig fenntartani a figyelmet. A mesei keret összefogta őket.
Pisti Hétfő reggel, amikor befejeztük az első foglalkozást, azt éreztem, hogy a mesélésben megbízhatunk, lehet így folytatni, lehet így velük dolgozni. Ha most belegondolok, mesei keretek között akár egy bizalomjátéknak is meg lehet találni a helyét. „Csulánó alvajáró kislánya felmászott a ház tetejére, és ledőlt onnan, de pont ott volt Csulánó, aki a karjába kapta.” Ezt a jelenetet miért ne lehetne úgy megcsinálni, mint egy bizalomjátékot? Lehet egy nagyot nevetni is akár, ha nem sikerül. Meg lehet próbálni újra. Vagy lehet cserélni. Vagy csinálhatja mindenki, párokban.
Sári Azért sikerült szerintem beépíteni néhány ilyen elemet mesei keretbe. Amikor volt az az utánzós játék, hogy mindenki egyszerre mozog, egy irányító van, valaki kimegy, visszajön, és megpróbálja kitalálni, hogy ki vezeti a mozgást. Ott úgy alakítottuk, hogy Csulánó ment ki, a többiek a börtöntöltelékek voltak, így teljesen a mesében maradtunk.
Pisti Vagy amikor egyszer fogócskáztunk. Azt éreztem, hogy a gyerekekre most már nagyon ráférne, hogy rohangásszanak egyet, és akkor elkezdtünk fogócskázni, és sikerült úgy elindítani, hogy „És akkor Csulánó gyerekei kiszaladtak a házból fogócskázni”. Miközben fogócskáztam, szerepben maradtam, Csulánó gyerekeként fogócskáztam. Ez belülről nagyon jó érzés volt, azt éreztem, hogy egy szerepjáték, ami történik, és nem pusztán fogócskázunk, ahol most oda kell figyelnem arra, hogy kinek fogom a kezét. Az, hogy a történet a keret, abba kapaszkodunk, az a feladatunk, hogy elmeséljük a történetet, ez engem nagyon felszabadított.
Jó érzés, hogy nem vagy reális, hogy a fantáziádat használod. Nem magaddal vagy elfoglalva, a történettel vagy elfoglalva, a történetbe húzod be a gyerekeket. Ha éppen döngölik bele a fejüket a betonba, azt is ki lehet használni, azt is be lehet építeni a történetbe. Jópár helyzet volt, amit megoldott a mesélés. Aki elszaladt, azt vissza lehetett hívni, az agresszivitást le lehetett csillapítani, a görcsöket fel lehetett oldani. Aktivizálhatóak voltak, mikor el akart menni valaki. „Akkor a gyerekek azt kiáltották, hogy gyere vissza.” És mindenki kiáltotta, hogy „Gyere vissza! És ő állt a fa tövében, tépkedte a leveleket, erősen gondolkozott, hogy visszajöjjön-e…” és végül visszajött. A mesélés felbátorított minket. Nem kellett fegyelmezni. Végig játszottunk.
Lehet, hogy ez egy ilyen idealizált kép a fejemben erről az egy hétről, meg erről a kisközösségről, de azt érzem, hogy a hét során kialakult egy ilyen meghitt, szeretetteljes kisközösség.
Sári Semmit se volt kötelező csinálni. Azt csinálták, amit szeretnének. És szerették csinálni a Csulánót.
Pisti Egy idő után ők kérték.
Sári „Akkor most már kezdjük el, és most már csináljuk.”
Pisti Ha rátok néztem, amikor együtt voltatok, azt láttam, hogy partnerei vagytok egymásnak, hogy kollégák vagytok, vagy valami ilyesmi… Vagy barátok. De nem a bratyi-értelembe vett barátok. Utolsó délelőtt, amikor véget ért a főpróba, meg lehetett az őket kérni, hogy a szotyimagokat söpörjék fel, és felsöpörték. És meg lehetett őket kérni, hogy segítsenek neked kirakni a festményeket.
Sári Az egy olyan pillanat volt, amikor tényleg azt éreztem, hogy a barátaim, akik most így jófejségből, meg szívesen segítenek nekem, és nem azért, mert most ez a feladat, vagy várnak valamit cserébe.
Pisti Volt az a pillanat, az együttműködésünk szempontjából a legfontosabb pillanat, legalábbis én annak élem meg, amit az egyik kislánnyal kapcsolatban mondtál. Akkor, abban a pillanatban nem tudtam bízni benne, nem sikerült megszeretni, az agresszív rimánkodásából kifolyólag, és azt is igazságtalannak éreztem, hogy ő az egyik főszereplő, és a hozzá képest elesettebbek elesettek is maradnak. Akkor azt mondtad, hogy ezt arról az oldalról kell nézni, hogy ez egy nagyon sérült kislány, és itt, velünk, mesei keretek között lehet olyan, amilyen nem lehet otthon, és nem baj, hogy ezt megélheti, hogy most ő a legnagyobb lány, ő a csodaparipa és ő a csodahal.
Fú, eszembe jutott egy élmény amit, elmesélnék a drámatanárnak, vagy bárkinek, csak nem tudnám jól elmesélni… Hogy az egyik kislányt, akinek azt éreztem, hogy akkor, abban a pillanatban különösen nagy szüksége volna igazi figyelemre, sikerült valahogy behúzni, és akkor ő lett a Mariska. Nem is tudom, hogy előtte vett-e részt foglalkozáson. Nagyon szerettem volna, hogy részt vegyen, de sose jött, és mindig nagyon konfrontálódott, de akkor sikerült.
Sári Ő volt akkor a Csulánó is… Ő volt egy ideig a főszereplő.
Pisti Sok szeretetet kapott. És nem tolakodva, nem édelegve, nem ajnározva, de kapott igazi figyelmet.
Sári Meg az volt nagyon szép az egészben, hogy nem ő akarta túlzottan, meg nem is mi akartuk túlzottan, hanem valahogy ez így jött.
Pisti Én azért nagyon akartam, hogy neki most egy kicsit jobb legyen, mint a többieknek. Most egy picit figyeljünk rá. És nagyon jó érzés volt, hogy a gyerekek ebben partnerek voltak.
Sári Természetes volt. És ő is szívesen volt benne, a többi gyerek is szívesen volt benne, és ez nem egy ilyen túlerőltetett valami volt, hogy „szegényke, most simogassuk meg”.
Pisti Abből is látszik, hogy a mesélés mennyire működőképes forma, hogy a kislány nagyon jó pillanatban, nagyon jó dramaturgiai érzékkel somfordált oda a foglalkozás környékére, és könnyedén a történet részévé lehetett tenni. Nagyon adta magát, hogy ő legyen a Mariska. Hogy ő legyen a legkisebb gyönyörű lány, aki a háttérben maszatol, és nem mond semmit, nem mondja, hogy mi a kívánsága.
(A fényképeket Páldi András, az ELTE szociális munkás szakos hallgatója készítette.)
Sári, Pisti