Tanulási környezet
Természetesen az alábbiakban nem valamiféle definícióját szeretném adni a fogalomnak – megteszik ezt sokan mások -, csupán arra vállalkoznék, hogy leírjam és talán egy kicsit értelmezzem is mindazt, amit ezzel kapcsolatban a speciális helyzetünkben tapasztaltunk és tanultunk.
Speciális helyzet, mivel nem iskolában dolgozunk, de arról sem beszélhetünk, hogy házakhoz, családokhoz járnánk korrepetálni. Ez azt jelenti, hogy ki kellett találnunk, hogy miként működhet mindaz, amit elképzeltünk. Persze nem a nulláról kezdtünk építkezni, hiszen voltak alapok, amikre támaszkodhattunk. Ahogy addig is, az Igazgyöngy által bérelt kultúrházban szerveztük a foglalkozásokat, de hamar kiderültek ennek a hátrányai. Egyszer ebben a sarokban, másszor a másikban tanultunk, jöttek-mentek az emberek. Ráadásul itt vannak a számítógépek is, amik könnyen elterelik a figyelmet, ha éppen nem azt használjuk tanulásra. De a másik oldalról is meg lehet közelíteni a problémát, hiszen ha mi tanulunk, akkor senki, így a felnőttek sem használhatják a gépeket. Aztán szembesültünk azzal is, hogy – szerencsére – folyamatosan programok vannak a kultúrházban. Ilyenkor, ha tehettük, átmentünk a kisterembe, de oda is bejárkáltak, kellett ez vagy az, de olyan is akadt, hogy ott is volt program. Néha nem volt hová menni. Kevés ennyire bosszantó dolog van: ott vannak a gyerekek, akik tanulni akarnak és ott vagyunk mi, akik segíteni szeretnénk, de nincs egy sarok ahová le lehetne ülni.
El kell azonban azt is mondani, hogy minket ez az egész helyzet jobban zavart, mint a gyerekeket. Számukra nem szokatlan, hogy sokan veszik őket körül, hogy nincsenek rájuk tekintettel, ha tanulnak, mert megy a tévé, beszélnek hozzájuk, a testvérek ott rohangálnak körülöttük. Sokszor hozzánk is testvárpárok jönnek, megszokták egymás jelenlétét, viszonylag könnyen tudnak egy asztalnál tanulni még akkor is, ha az egyikük hangosan olvas a másik pedig matekpéldákat old meg. Persze sokszor szólnak egymáshoz, megzavarják a másik munkáját, még ha pillanatokra is. Szóval kezelhető helyzet, ugyanakkor lehetne mindezt jobban is szervezni. És ha lehet akkor kell is.
Egy idő után beláttuk, hogy nem jó úton indultunk el, a kultúrház sosem lesz alkalmas helyszíne a tanulásnak. Szépen, fokozatosan áttettük a székhelyünket abba a házba, ahol a szállásunk is van. Egy pici, nagyjából 15 nm-es szobába. Rögtön látszott, hogy jó döntés volt, hogy ez lesz a megoldás. Eleinte még itt is sok gond volt, mert ebben a szobában működött a baba-mama klub is, így időnként itt sem tudtuk megoldani az ütközést és a konyhában vagy a műhelyben kellett tanulni. Maga a szoba túlzsúfolt volt és nagyjából mindenre alkalmatlan, mégis nyugodtabb környezetet tudtunk biztosítani a tanuláshoz.
Elkezdtük látni a fényt az alagút végén. Hogy érdemes gondolkodni, szervezkedni, alakítgatni, mert van lehetőség benne. Aztán a baba-mama klub struktúrája is átalakult, ami felszabadított egy plusz szobát és tőlünk is elkerült rengeteg doboz és gyerekjáték. Kezdett szellősé válni a szoba, amit mi is elkezdtünk alakítani. Először csak egy íróasztal, egy számítógép és egy nyomtató. A héten pedig már az internet is bekötésre került. Még egy asztal, funkcionálisabb szekrények, rend. Jó érzés volt, mert elképesztően látványos volt a változás. És szépen megérkeztek bele a gyerekek is. Lezajlott az első skype-os tanulás, kényelmesen elfértünk többen is, tehát jól vizsgázott a szoba.
Most még nagyon csupasz így nem is túl barátságos. De olyan gyerekek járnak hozzánk, akik az Igazgyöngynél rajzolnak, szóval nem marad sokáig így. Remek program lesz közösen kialakítani azt a tanulási környezetet, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat és hatékony meg eredményes tud lenni.
