Úton

Boldog új évet kívánunk mindenkinek! Bár a szeptember óta tartó munkánkban ez nem jelent igazi fordulópontot, nagyon jó lenne, ha úgy telne az év, mint az idei első toldi utunk.

Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, elöljáróban egy olyan dolog, amihez azért nem ragaszkodunk annyira a következő időkben. Volt bennünk némi kétely az időzítés miatt: érdemes-e most mennünk, az ünnepek, a téli tábor után, a szünet utolsó napjaiban? Rá tudjuk venni a gyerekeket a tanulásra? És rá kell-e egyáltalán? Nem lenne fontosabb ezt az időt meghagyni inkább pihenésnek, együttlétnek, a családnak? De mégis ott a helyünk… És ez az érzés legyőzte végül az egyébként is megválaszolhatatlan kérdéseket. Elvárásaink persze ezek után nem voltak, inkább csak reménykedni mertünk néhány dologban.

Ehhez képest ugyanolyan örömmel fogadtak bennünket, mint iskolaidőben, sőt: „az már rosszabb lesz, akkor csak négy óra után tudunk jönni” – foglalta össze a lényeget az egyik lány. Egyik délelőtt a kapu elől kiabáltak hárman, kezükben az iskolai felszerelésükkel, hogy jönnének tanulni, ha lehet. Nem kellett győzködnünk őket. Ott voltak, a megbeszélt időpontokat pontosan betartva. Teljesen új tapasztalat, hogy le tud zajlani egy délután, egy délelőtt, egy egész nap anélkül, hogy a gyerekekre várakoznánk, aztán 10-15 perc, vagy az éppen megbeszélt mennyiségű várakozás után értük mentünk volna, ezzel újabb időveszteséget gyűjtve, és újabb lépéseket téve a káosz és a teljes tervezhetetlenség felé. Ehelyett most egyik gyerek helyére rögtön került másik, és igazán intenzíven, hasznosan telt a tanulásra szánt idő. Ebben nagy segítséget jelent az is, hogy több tantárgyból írjuk, gyűjtjük már előre a feladatokat, feladatsorokat, de az is, hogy egyre többen érkeznek könyvvel, füzettel. Megfogalmazódnak az igények, hogy a házi feladatban segítsünk, pótoljuk együtt a hiányzó dolgokat, nézzük át még egyszer témazáró előtt, vegyük át még egyszer azt, amit órán nem értett meg, segítsünk kijavítani azt a rosszul sikerült dolgozatot vagy feleletet stb.

Fontos visszajelzés lesz majd a félévi bizonyítvány és még inkább a tanév végi eredmények, de azt már most is egyértelműen látjuk, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Az újonnan bekapcsolódó gyerekek. A visszatérők, akik próbálják felidézni az előző alkalommal tanultakat, egy verset hónapokkal korábbról, valamit a lombhullató erdőkről múlt hétről. A fiú, akit nyáron egészen elveszítettünk, aki mindig ígérte, hogy jön, mégis alig láttuk a programjainkon, most ott ül, és teljes természetességgel mondja, hogy „ma nem tudok menni pecázni, mert veletek kell tanulnom”. Mintha ez magától értetődő lenne. A másik még magyarázza, hogy nem kell ám mindennel foglalkozni, amiből bukásra áll, mert „úgyis át fog engedni a tanár, ha jól viselkedek az órákon.” Na ne.

Ne kalandozzunk el. Azt vettük észre, hogy ez a két srác jól tud együtt tanulni, szeretnek egyszerre jönni (hosszas huzavonákat sikerült már megelőzni azzal, ha megemlítettük, hogy ott lesz a másik is), rá is szólnak egymásra, valahogy a tudásuk is kiegészíti egymást, ráadásul osztálytársak, így őket tekintjük az első tanulópárunknak. Ez első lépésben annyit jelent, hogy egy időpontra hívjuk őket, együtt próbálunk haladni velük, egy segítőt számolunk kettejükre, és reméljük, tovább erősítik egymást, mert sok-sok kihasználatlan lehetőség van még ebben, viszont a korcsoportok szerinti bontásra irányuló kísérleteink eddig nem jártak sikerrel.

Megtettük az első lépéseket egy másik régi vágyunk megvalósításában is. Szeretnénk ugyanis elindítani egy társasjátékos klubot Toldon, ami minden kötelező elemet nélkülözve a délutáni foglalkozások után működhetne. Ezeken az alkalmakon tudnánk komplexebb, időigényesebb új játékokat mutatni azoknak, akik szívesen társasoznak velünk, illetve szeretnénk bevonni azokat is, akiket más foglalkozásainkon zavar a nagy figyelmet igénylő kicsik, sok esetben óvodások jelenléte, és emiatt ritkán vagy egyáltalán nem vesznek részt a programokon. Ezt is kicsiben kezdtük, első alkalommal a Bohnanzát tanítottuk meg, ami számukra teljesen új típusú kártyajáték. Ez igencsak elnyerte a résztvevők tetszését, kérésükre rögtön három kört játszottunk belőle. Második este pedig az eddigi leghosszabb játékidejű társasukkal, a Thébával ismerkedtek meg. Megjegyzésként még annyit, hogy másnap a fiúknak egyszer sem kellett figyelmeztetniük egymást a szokott módon, miszerint „na, most már figyeljél”, elég volt megtudniuk, hogy ha végzünk, és marad még idő, akkor játszhatunk „a babos játékkal” még egyet.

Kezdetnek ennél jobbat nem is kívánhattunk volna.

Eszter, Máté