Az önállóságról

Mindig is az volt az egyik legfontosabb célunk, hogy valami olyan dolog tudjon kialakulni Toldon, amihez a lehető legkevesebb támogatásra van szükség a részünkről. Máshogy ugyanis az egésznek nincs semmi értelme. Már most sem tudunk mindig velük lenni, nem tudunk mindig és mindenben segíteni és bármennyire rossz is ebbe belegondolni, de nem fogjuk tudni egész életükben fogni a kezüket. Igen, azt szeretnénk, ha egyáltalán nem lenne ránk szükség, azért dolgozunk, hogy feleslegesség váljunk.

Ez az érzés azért erősödött fel bennem ismét, mert ezen a héten is voltak olyan remek pillanatok, amik éppen ebbe az irányba mutatnak. Pici, apró lépések – nincsenek is másmilyenek -, amiket elképesztően jó érzés szemlélni. Csak ülni, nézni és örülni nekik. Ezek a fejlődés legfontosabb momentumai.

A régebbi bejegyzésekben rengetegszer leírtuk, hogy mennyire nehéz, hogy nem tudunk tervezni, hogy nem tudjuk ki jön, mikor, miért. Persze nem állítom, hogy mára mi vagyunk a legszervezettebb gépezet a földön, de nagyon jó dolgok történnek. Például, amikor egy öt és egy nyolc éves fiú pontban kilenckor megjelenik a kapuban, mert előző nap a bátyjukkal üzentünk, hogy jöjjenek. Hogy maguktól kialakítottak tanulópárokat és saját, külön bejáratú időpontot szereztek néhányan. És hogy a legtöbben már nem csak lézengenek, hogy itt vagyunk kezdjetek velünk valamit, hanem mondják, kérik, igénylik. És egyre többen vannak, akik le tudnak egyedül ülni egy feladatlaphoz vagy a géphez és csinálják a dolgukat, hogy csak a legvégén nézzük meg vagy akkor, ha elakadnak. És tanulják a verseket, oldják a matekpéldát, értik a szöveget. Nem mindenki, de nem is csak néhányan. Abból is érződik, hogy valamit kezdenek máshogyan elgondolni a tanulással kapcsolatban, hogy sokan szorgalmi feladatokban kérik a segítséget: készüljünk kiselőadásra, írjunk vázlatot, fordítsunk. Hogyne. Most már el tudom képzelni, hogy eljön majd az az idő, amikor sokkal jobban tudnak nélkülünk is tanulni, mert tudják hol és mit kell keresni a neten, hogyan kell vázlatot írni, miképp lehet megtanulni játékosan egy verset. És ha a nagyok ilyenek lesznek akkor segítik a kicsiket. Vagy a kicsik csak látják, hogy így is lehet. És akkor így lesz. Hogy néha írnak egy emailt, felhívnak skypeon, segítséget kérnek, de már nem mindenhez. És akkor más, mélyebb, több dologgal is foglalkozhatunk. Aztán majd foglalkoznak magukkal maguktól. Fogalmam sincs, hogy mikor lesz így, lesz-e egyáltalán, de jó érzés, hogy el tudom képzelni. Mert szeptemberben nem gondoltam volna, hogy házit kérnek tőlem, és keveslik majd, és el is kezdik előttem megcsinálni, mert még várni kell a másik srácra és akkor addig már miért ne.

És ott vannak a játékok is. Jönnek minden nap este hatra. Már természetes és terjed is a híre. És itt is kérnek, tudják mi micsoda, minek mi a neve, miről szól. El is tudják egymásnak mondani. Ha nem figyelnek oda olykor már szabályokat is magyaráznak. Múltkor otthagytam őket Risk közben valami ürüggyel és az egyik gyerekre bíztam a játékmesteri feladatokat. Szó nélkül elvállalta. Kimentem és az ajtóból néztem, ahogy nélkülem játszanak. Álltak az asztal mellett – ha elkezdik beleélni magukat akkor sokszor felállnak – és egymást irányították. Játszottak. Nélkülünk. Vagy a minap is. A Kalaha egyre nagyobb sláger, a tavaszi szünetben bajnokság is lesz. Szóval egy ideig néztem őket, hogy ne csaljanak, ne vesszenek össze, aztán rájöttem, hogy ez csak egy rossz beidegződés a részemről. Nem is figyelnek rám, mert véresen komoly harc folyik, nem mellesleg pedig elképesztően minőségi parti. (Mindkét srác komoly gondot okoz, ha meg akarom verni őket.)

Szóval ilyesmik. Kicsit olyan mintha csak az érezhetné, aki ott van velünk. De hátha. Szóval szerintem csak így lehet. Türelmesen hagyni, hogy alakítsák a dolgokat maguk körül és egészen addig ott lenni, amíg kell a segítség, amíg igénylik. És akkor segíteni. Kicsit így, kicsit úgy, de nincs értelme sietni, nincs értelme számolni a fejlődés pontjait, rágni a körmöt, nagy dolgokat várni. Csak nagyon figyelni.