Társasjáték a tavaszi szünetben

Három alapvető célt határoztunk meg, amikor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit játsszunk a tavaszi szünet alatt. Egyrészt szerettük volna továbbvinni a működő elemeket, másrészt a gyerekek nagyobb körét bevonni, harmadrészt új játékokat tanítani. Visszatekintve elmondható, hogy ezeket sikerült is megvalósítanunk, ami azért elég jó érzés.

A teljes repertoár végül nagyon színes lett: Aranyásók, Bausack, Bohnanza, Catan, Dixit, Dobble, Évszakok, For sale, HalliGalli, Inferno, Kalaha, Land unter, Love letter, Munchkin, Quarto, Quoridor, Rizikó, Sole mio, Száguldó robotok, Zooloretto.

A három új játék közül kettő már egy-egy célzott fejlesztési területen belül tekinthető továbblépésnek, eggyel pedig új irányba indultunk. Az első új játék, amit megtanítottunk a Catan volt, ráhangolódásként pedig Bohnanzát játszottunk, ami jelenleg a legnépszerűbb játék Toldon.

A Catan több szempontból is továbblépésnek tekinthető. Egyrészt ez is kereskedős, egymással beszélgetős, vitatkozós játék, másrészt a játékidő meghaladja az egy órát. Utóbbival egyértelműen a türelem és a koncentráció fejlesztése a célunk, hiszen nem egyszerű ennyi ideig egy dologgal foglalkozni, ráadásul gyakori kritika a mi gyerekeinkkel szemben is, hogy nem bírnak egy helyben maradni, egy dologra koncentrálni, csapongóak, fegyelmezetlenek. Mindezek eltűnnek, ha valami le tudja őket kötni és egy jó társasjáték például ilyen. Természetesen volt aki fél óra után már várta a végét, türelmetlen lett és éppen ezért nem is játszott jól. De ő is megküzdött a helyzettel, ami egy nagyon fontos tanulási folyamat. A többieknél viszont azt láttuk, hogy egyre kisebb problémát jelent egyetlen játékra koncentrálni hosszú ideig, és képesek tudatosan végigvinni egy-egy taktikát. Első játékról lévén szó komoly érettséget mutatott a győztes srác, aki néhány plusz pont begyűjtése után ráment a leghosszabb útra és a lovagi hatalomra, amivel könnyedén meg tudta nyerni  partit.  A játék utáni beszélgetés is ígéretes volt, hiszen pozitívan nyilatkoztak és pontosan meg tudták fogalmazni, mi az ami tetszett, mi az ami nem annyira. Fontos megjegyezni, hogy a Catannak is vannak szövegértést igénylő elemei, még ha minimálisak is. Ugyanakkor nagyon pozitív volt, hogy talán az eddigi játékok hatására is ez a kevés szöveg nem okozott problémát: elolvasták és többnyire megértették, mhinimális segítséget igényeltek csupán.

A szövegértéshez kapcsolódóan is vittünk új játékot, az Évszakokat. Bár ezt azért nehéz megítélni, de az egyik, ha nem a legösszetettebb stratégiai játék, amivel eddig próbálkoztunk és minden bizonnyal a leghosszabb játékidővel rendelkezik ezek közül. Önmagában az, hogy bele mertünk vágni jól mutatja, hogy a gyerekeknek nagyon szépen fejlődik a játékkultúrájuk.

Érdekes volt látni, hogy míg egy nálunk vendégeskedő felnőtt nagyon nehezen fogadta be a szabálymagyarázatot, addig a gyerekek türelmesen hallgatták végig és releváns kérdéseket tettek föl. Nagyjából egy éve dolgozunk célirányosan társasokkal és elképesztő az a fejlődés, ami frusztrációtűrésben végbement. Nem veszítik el az érdeklődésüket, nem türelmetlenkednek, meg akarnak küzdeni a megértésért. Ülnek és figyelnek. Az egyik srácot megkérdeztem a játék végén, hogy mi a véleménye, tetszett-e neki. Látszott, hogy nagyon elfáradt, húzta is kicsit a száját, mondta, hogy nagyon nehéz, de jó. És ez a de jó nagyon fontos volt ugyanis másnap újra kérték, ezzel akartak játszani – és bár a terv más volt (Dicsőség Rómának!), úgy gondoltuk, hogy egy ilyen helyzetet nem szabad kihagyni. Mert ez egy másfél órás játék, amiben olvasni kell, amit nem teljesen értenek még, szóval amiben rengeteg küzdés van. Persze mindkét partiból volt, aki kiszállt, mert elfáradt, de nem tíz perc után és nem azért, mert nem volt hajlandó megharcolni a játékért. A két Évszakok parti után már teljesen reális cél, hogy a nyáron nekiüljünk az Agricolának is. És akkor már kellően nagy és összetett lesz az a repertoár, amivel az olvasási motivációt és a szövegértést piszkálgathatjuk. Most a Munchkin volt a másik ilyen játék, amiből szintén több parti ment le, és jól érzékelhetően egyre könnyebben fogadják be a szövegeket, a segítségkérés nélküli olvasás (legalább elsőre) pedig egyre természetesebb.

Amióta csak társasokkal foglalkozunk a Dixit volt az a játék, amiről azt gondoltuk, hogy igen, ez nagyon kéne, de még nem. Mert nem érettek rá, mert nem tudnak eléggé absztrakt módon gondolkodni, nem elég izgalmas, nem nekik való a játék mechanizmusa, meg különben is. 

Persze megint tévedtünk. Sokadszor, de mégsem tanulunk. Mert a szabály egyszerű, a képek (második pakli) szerintem bárkit magával ragadnak és onnantól csak játszani kell. És játék közben tanulod. Ez a feladvány túl könnyű volt, ez túl nehéz, ennek semmi értelme, hoppá, ez működött. És jó nézni, ahogy ezek mind lefutnak a gyerekekben egy-egy kör után. Persze a saját kártya kiválasztása és a címadás nehez volt, sok túlságosan egyértelmű feladvánnyal dolgoztak (sátorozás –> a képen sátoroznak), de egymás átverése ment, ami azt mutatja, hogy másokhoz alkalmazkodva, adott keretekben jól tudják értelmezni a kártyákat és jó választásokat tesznek. (Ilyen volt például a Gyűrűk ura feladványra egy hatalmas szem, aki nézi a szegény csöpp farkast.) Szóval a Dixit is elkezdte működését és mivel tetszett nekik, többeknek is, lehet egy olyan játék, ami összekapcsol eddig külön utakon játszó gyerekeket, miközben hihetetlen fejlesztési lehetőségeket rejt magában.

Fontos esemény volt a héten, hogy a Demokrácia iskolája projekthez kapcsolódóan volt egy szakmai napunk is, ahol minket néztek meg hasonló munkát végző szervezetek képviselői. Az volt a célunk, hogy végigcsináljanak velünk egy napot, hogy kicsit belelássanak a munkánkba, majd a nap végén kicsit összeszedettebben, a társasjátékokra fókuszálva módszertanról is beszélgessünk.

Jó volt hallgatni a visszajelzéseket, mert pontosan azok az elemek jöttek át nekik is, amiket mi fontosnak tartunk. Hogy sok asztalon, sokan, sokféle játékot játszanak, hogy a szabályok, a keretek mennyire pontosan és jól irányítanak. Személy szerint nekem talán az tetszett legjobban, ahogy a négy-öt éves gyerekek porrá zúztak minden felnőttet memóriában. Jó volt körbenézni és működni látni a rendszert és közben nagyon nehéz volt azt megérteni, hogy ezeknek a gyerekeknek a többségével az iskola semmit, de tényleg semmit nem tud kezdeni. Pedig ülnek, koncentrálnak, tanulnak, gondolkodnak, taktikáznak és persze leginkább jól érzik magukat.

Zárásként aztán öt asztalnál csoportosítottuk a játékokat a vendégeinknek, hogy beszélgessünk kicsit róluk. Mit miért használunk, mi működik, mi nem működik, mi könnyebb, mi nehezebb. Honnan érdemes elkezdeni, hova lehet eljutni. Azt gondoljuk, hogy jó beszélgetések zajlottak, ami megalapozza azt, hogy a projekt keretében le tudjon íródni valamiféle módszertana a társasjátékok pedagógiai felhasználásának abban a szemléletben, ahogy mi gondolkodunk róla.

Meglepetésként pedig két For sale partit szerveztünk, gyerekek által készített verzióban, amit a két győztes aztán haza is vihetett. Reméljük használatban is lesznek és máshol is sok örömöt okoz majd.

A hét és a társasozás lezárásaként, tulajdonképpeni megkoronázásaként Kalaha-versenyt tartottunk, ahol a fődíj egy összecsukható, apró Kalaha volt. A torna nagyjából két és fél órát tartott, minőségi, izgalmas partikkal, szurkolással, odafigyeléssel, boldog győztessel, gratuláló helyezettekkel. Jó érzés volt odaadni a győztesnek a játékot tudva, hogy igazából mindenki jól jár, hiszen egyedül nem lehet játszani.

És ami számomra a legnagyobb öröm volt, hogy végre találtam valakit a gyerekek közül, aki érdeklődik a Száguldó robotok iránt. És egy ilyen közösségben ennyi is elég lehet ahhoz, hogy többen is vállalják azt a küzdelmet, amit ez a játék jelent.