Különös

A nyár elején néhány napot önkéntesként töltöttem a toldon, ahol tanultam egy kicsit és játszottam sokat az addigra már vakációs üzemmódban működő gyerekekkel. Vendégségben is voltunk, beszélgettünk is sokat. Mindeközben magam is okultam, hiszen sem újonc önkéntesként, sem építészként nem volt még részem ilyesmiben.

Nehezen fogalmaztam meg ezt a kis bejegyzést, és nem csak azért, mert középiskola elsőben alkottam utoljára az élménybeszámoló műfajában. Valahogy az egész toldi világ annyira kívül esik mindazon, ami számomra eddig ismert és biztonságos volt, hogy egészen különös, töredékes és benyomás-szerű élményeim vannak csak, és kifejezetten nehezen megy a kerek gondolatok megfogalmazása.

Például, a toldi pályafutásom úgy kezdődött, hogy az első gyerek, akivel tanulnom kellett volna, nem beszélt hozzám. Nem szólalt meg. Hiába próbálkoztam mindenfélével, át kellett őt irányítanom a tapasztaltabb pedagógus kollégához. Még küzdöttem az összeomlással és azt fontolgattam, hogy vajon mennyire vagyok alkalmatlan erre az egészre, mikor megjelent két nagyon hangos kislány, hogy ők most jöttek megnézni az új önkéntest (engem). Hát igazán hálás voltam ezért a váratlan figyelemért, úgyhogy aztán velük játszottunk, gyurmáztunk nagy örömmel. Gyúrtunk gombát, fát, virágot, ágyat, takarót, anyukát, kisbabát. Egyikük rendezgette az életképet, a szobában ágy, azon anyuka, rajta takaró. Közben elkészült a kisbaba, befektette az anyukája mellé. – Dehát nem szabad egy ágyban aludniuk! – rivallt rá a másik. -De igen azt úgy szabad!! – De nem!!! – De igen!!!! – kiabálták, és olyan cifrán káromkodtak mellé, hogy le se merem írni. – De nem férnek eeel!!!! – Itt lett végül elege az elsőnek, dühösen püfölni kezdte a gyurmatakarót, kinyújtotta. Így már elfértek alatta mindketten. Újra béke volt.

Nem is tudom – amennyire kedves és végtelenül hétköznapi volt ez a jelenet, legalább annyira nyugtalanító is. Ismerős dolgok ismeretlen kombinációban. Mikor megérkeztem, izgatottan és mindenre felkészülve, akkor is hasonló érzésem volt. Egyrészt meglepődtem, hogy a falu és a gyerekek mennyire pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek a faluk és gyerekek lenni szoktak. (Ez azért is érdekes, mert régóta követem az alapítvány munkáját és beszámolóit, és a kommunikációban sokkal inkább a különbségeken van a hangsúly.) Pedig minden ismerős, a gesztusok, a motivációk, a küzdelmek, az ellentmondásos viszony az iskolával és más intézményekkel. Csak a háttér más nagyon, kívülről nézve szinte felfoghatatlanul nehéz. Szíven ütött, hogy hogyan lehet kiutat találni a kiúttalanságból? Mivel? Hogyan lehet itt segíteni?

Aztán megértettem: lassan. Nagyon türelmesen, nagyon kitartóan, mindig megújulva. Told és az alapítvány az ezer párhuzamosan futó projektjével olyan, mint egy sokszínű kísérleti laboratórium, ahol ötletek jönnek-mennek, mindenki hozzáteszi a magáét, forr, csiszolódik. Mint ahol valami nagyon jó dolog van születőben. Három toldi nap után, a benyomások mellé ezt a viszonylag kerek gondolatot tudom még tenni, ami egyben az út mélyen személyes tanulsága is nekem: hogy ez is, mint minden nagy és gyökeres változás, lassú és rengeteg energia kell hozzá. Olyan lassú, hogyha nem bízol abban, hogy egy jobb világ lesz holnap, akkor nincs is miért csinálni.

Köszönöm, hogy ott lehettem, és hogy szeretettel fogadtatok!

Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel!