Meglepetés!

– Bácsi, hol tanult meg ilyen szépen félni?
– Jaj, lelkem, hosszú sora van annak.
– Hát tessék rövidre fogni.
– A faluban, ahol születtem, az utolsó utca utolsó házában, a Csonk Leó nevű kocsmában, minden éjjel, fél 12 után fél órával…
– Éjfélkor.
– Ki ne mondd!! Bedörömböl egy behemót nagy szörnyeteg. Nem csak medve, nem csak disznó, de még ember is…
– Medvedisznóember.

Ma reggel, azaz éjjel fél 11 után 25 perccel, felkészültünk a nagy találkozásra. Énektanulással kezdtük: „Fekete mély vízen, fehér sziklák alatt, halkan és csendesen kalózhajó halad. Árbóca megtörött, vitorla rongya lóg és a fedélzeten egy csomó holt kalóz…” Közben rajzoltunk krétával a betonra, hajót, vörös hullámokat, nyitott ablakon berepülő konyhakést, Csonk Leót, kinek jobb keze fekete vércsomót szorongat, a halott lábánál pedig egy döglötten ülő macskát, kinek két szeme villogó zöld üveggolyó. Éneklés után azon ötleteltünk, hogyan győzzük le a szörnyet. Felmászunk a hátára és levágjuk a fejét, ebben állapodtunk meg. Ehhez jó formába kellett lennünk, ökleinket forgattuk, ujjainkat ropogtattuk, fel-alá rohangásztunk, szkandereztünk. Végül búvóhelyet kerestünk, és vártuk a szörny érkezését, lankadgató bátorsággal. Egyszercsak kopogtattak az ajtón, jaj de szörnyű volt, az ajtó nyikorogva kitárult, és belépett rajta egy tíz éves forma kislány, Bátor Janka. Elképedésünket hatalmas cammogó léptek szakították félbe, akkorák, hogy még a föld is beleremegett, seggre is ültünk tőle. És akkor, végre-valahára belépett a szörnyeteg. Akkora, mint a ház. Szájából undorító bűzös párát lehellt, hogy még az orrunkat is be kellett fogni, és amikor elröffentette magát, hát az maga volt a pokol. És csak nézte Jankát, aki a kisujjpercén is elférne, de Janka csak mosolygott, és bíztatta, hogy „Medvebácsi, tessék valami félelmeset csinálni. A kisöcsém már biztos rég behugyozott volna. Csak én vagyok ilyen árva. Anyukám is azt mondta, menjek világgá, keressem meg a félelmet, és ha megtaláltam, menjek haza. De hát nem találom sehol. Úgy hiányzik az anyukám és a testvéreim. Tessék csinálni valamit.” És a szörny röffentett, hogy a házfalak beleremegtek, de semmi. Janka ekkor megkérte a medvebácsit, hogyha tudja, hol lakik a félelem, tessék neki elmondani. És a bácsi tudta, szépen elröfögte, hogy hol lakik. Holnap a gyerekek is megtudják.

A foglalkozás rövid volt, és biztos nem volt a legsikerültebb, de számos elem előkerült az énekléstől a bábozásig, és ezek mind-mind segítették a gyerekek figyelmét. A báb-ördög fejéül szolgáló pompom remekül elő tudta készíteni a drámát követő kézműves foglalkozást, a pompom készítést. A legjobb a mai foglalkozásban az volt, hogy egy nagy játék volt az egész.

Reggel a fődíjnak felajánlott 8 perces birodalommal kezdtünk. Gyors, pörgős, jó ráhangolódó játék. Bár ma is tanultunk új játékokat, a terep inkább a már ismert társasoké volt. Fontosnak gondoljuk, hogy sokféle mechanizmust ismerjenek meg, sokféle kerettörténetben játszanak, de legalább ennyire fontos, hogy legyen olyan is, amiben el tudnak mélyedni, találják meg, hogy miben jók, miben a legjobbak. A mai nap új játéka a Törpék harca volt, a Citadella szerzőjétől. Utóbbi múltkor nagy kedvenc lett pedig az egyik legkomplexebb társas, amit ismernek. A Törpék harca egy egyszerűbb kártyajáték egy kis csavarral: minden fordulóban más-más küldetéseket kell teljesíteni és körönként egy-egy varázskártya is fűszerezi a történetet. Gyorsan átlátták a játékot még a csavarokkal együtt is és hamar nekiláttak taktikázni, az pedig csak hab a tortán, hogy a játék hevében ismét megfeledkeztek arról, hogy nem szeretnek olvasni.

Ha már törpök, akkor a délelőtt zárásaként elővettünk egy klasszikust, az Aranyásókat, a kiegészítővel együtt. Könnyed, izgalmas, interaktív, így remek véget ért a délelőtt. Külön öröm, hogy a tegnapi kívánságunk teljesült és mára szorossá vált a verseny, és négyen is öt ponton belül vannak az élen és újabb játékosok csatlakoztak, akik talán egy harmadik helyet még megcsíphetnek.

Ja igen! Az egész tábor legjobb pillanatainak egyike volt, amikor azt nézhettük, hogy a hat éves srác a négy éves öccsének tanítja a Kalahát és játszanak. Türelmesen, kedvesen, segítőn.

Ebben a táborban egyébként kicsit jobban figyelünk arra is, hogy ne egy önkéntes feladata legyen a játékmesterség. Persze mint minden területért, ezért is felel valaki, de a játékok levezénylése, a gyerekekkel való együttjátszás többünk feladata. Észrevettük magunkon, hogy könnyen belefásulunk, ha 6-7 napon keresztül ugyanazokkal a gyerekekkel, nagyjából ugyanolyan keretek között dolgozunk és megpróbáltunk ebből egy kicsit kilépni. De azt is gondoljuk, hogy ebből a gyerekek is profitálhatnak, hiszen minden foglalkozás, minden tevékenység egyszerre szocializációs és talán egy kicsit integrációs színtér is. Ha pedig így gondolkodunk, akkor az a jó irány, ha a sokféleséget a mi oldalunkról is biztosítjuk.

A pályán aztán a Rikiki került terítékre. Egyszerű, gyorsan elsajátítható játék, amihez 5-6 főig bőven elég egyetlen franciakártya pakli. Ráadásul hasonlít a 7 Signumra (vagy hát a 7 Signum hasonlít a Rikikire) így gyorsan belevághattunk egy majd’ egy órás partiba. Szerencsére ezzel is betaláltunk, szerették. Egyelőre úgy látszik, hogy elérhetjük a célunkat és a pontversenyben elnyert társasokon túl egy kinyomtatott füzetkében még jó sok játékot tudunk itthagyni nekik. Kártya pedig szinte minden házban akad.

Az iskolaelőkészítőn végre teljes volt a kis csapat, de mivel a foglalkozás ma megint délutánra maradt, a gyerekek elég fáradtak voltak – aztán tovább fárasztották egymást. A tervezett feladatokból maradt legközelebbre is, de volt azért egy kis mese, rajzolás, finommozgást fejlesztő játékok, zárásként pedig pompomokat versenyeztettünk gyorsasági és ügyességi pályákon. Hazamenetel helyett, vagyis azelőtt még mindenki választott magának valamilyen elfoglaltságot, ketten memóriáztak, ketten pedig könyveket lapozgattak. Csak ezek után volt hajlandó elindulni a társaság.

Vannak olyan kérések, amikre egyszerűen nem lehet nemet mondani. Így a párhuzamosan futó programok közé beiktatunk egyéni tanulási alkalmakat is. Ma három ilyet tartottunk, de ez közel sem elég. Folyamatosan kérnek minket szülők, és a gyerekek is, hogy hadd jöjjenek tanulni. És nem csak mondják – leírhatatlan érzés, amikor beszólunk egy családhoz, hogy lehet jönni tanulni, mire a kisfiú elhajítja az éppen a kezében lévő játékot, és boldogan rohan (aztán végig figyel és tanul, tényleg tanul).

Oké, ma a focipályán nem történt olyan nagyon sok minden, de a rekordunkat azért megdöntöttük ütögetésben: 169.

A mai szűkebb körben zajló beszélgetést úgy kezdtük, hogy megpróbáltunk együtt elszámolni húszig anélkül, hogy egyszerre mondanánk ki egy számot. Az előző alkalomból tanulva a tervezett témát elengedtük és helyette inkább öt rövid filmmel készültünk (A megosztott elme, Kiwi, Surprise, Pay day, Az árnyék nélküli ember), amikből néhány másodperces ízelítő után ők választhatták ki, hogy melyiket nézzük végig. A nyerő kisfilm Veit Helmer Surprise! című alkotása volt. Ezzel kapcsolatban beszéltünk a heccelésről és sok otthoni és iskolai élményről. Szóba kerültek a kedvenc műfajok, műsorok és színészek, főleg az akciófilmekről és bűvészshowkról meséltek sokat. A kisebb létszám miatt a hangulat kissé más volt, mint korábban, de talán épp emiatt, valamint a választási lehetőségnek és kötetlenebb témának köszönhetően jobban sikerült, mint a keddi alkalom.

Eszter, Julcsi, Liza, Máté, Pisti, Tami