Felmerült, hogy kell-e egyáltalán ma drámafoglalkozás. Az előző táborban elérkezett egy pillanat, amikor jobb lett volna elengedni a megszokott kereteket és egy picit váltani, hogy aztán újult erővel lehessen visszatérni a történethez. Tegnap este azt éreztük, hogy talán most jött el ez a pillanat. Végül úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a mesét. És kiderült, hogy jól éreztük, a gyerekeknek másra lett volna szüksége. Nem igazán motiválta őket a mese, és az ilyen nehézkes pillanatokban előhúzható eszközök, a dalok, a bábozás, az írás, a jól bevált „ébresztő” játékok, a fogócskázás, a szkanderezés, a hüvelykujj szkanderezés, a pirospecsenye, az adj király katonát. Elég vadócak voltak, és egyre türelmetlenebbek. Nincs mese, bele kellett menni a játékba, birkóztunk egy kicsit, mindannyiunknak lett ellenfele, de ezt úgy kell elképzelni, hogy egy ujjal sem értünk a másikhoz, hanem eljátszottuk a pankrációt, amit hangeffektusokkal kísértünk. Ez a játék végre levezette a gyerekek fölös energiáit, és egy nem is olyan rövid etapra a mesébe is sikerült belépnünk, amelyben megtaláltuk az elátkozott szentegyházat, beléptünk a hatalmas, ódon épületbe, az oltár tövében tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, majd éjféltájban, tropp, megjelent egy csontváz, lezuttyant mellénk, nyársra húzott egy „tutráncos” nagy békát, amit neki-nekiütött a szalonnánknak. Egyáltalán nem volt ijesztő, inkább borzasztóan idegesítő. Sokadszorra kértük, hogy fejezze már be a hadonászást, de csak ütötte-ütögette a szalonnánkat. Hát jól kupán vágtuk, le is esett a feje. Erre nekiállt kuglizni a saját fejével. Hát mondani sem kell, csalt. Aztán dohányért rimánkodott. Szerencsére volt nálunk tört paprika, azt adtunk neki dohány helyett. Na, az hálistennek hatott, „egészen tönkrement”, elszaladt. A foglalkozás is ekkor ért véget.

A mai alkalommal, a nehézségek ellenére, el tudtunk jutni a tervezett jelenetig, amit végig is tudtunk csinálni, üresjárat nélkül. Az egyik kisfiút, aki eddig teljesen rapszódikusan vett részt a foglalkozásokon, be tudtuk vonni, és a borzasztó, idegesítő csontvázat gyönyörűen eljátszotta. Az az érzésünk, hogy kezd egy kicsit elfáradni a mesélős forma. A mostani a negyedik tábor, ahol ezt használjuk. Lehet, hogy nagyképűség ilyet kijelenteni, de megtanultuk ezt a formát, szabadon mozgunk benne, kezelni tudjuk a váratlan helyzeteket, nem okoz igazi meglepetést, kockázatot, nekünk se, és könnyen lehet, hogy a gyerekeknek se. A mesei keret rengeteg segít, sok helyzetet megold, de egy picit, mintha másodlagossá vált volna, hogy valójában mit is szeretnénk kezdeni a gyerekekkel, mit akarunk fejleszteni a dráma segítségével, mit akarunk elmesélni a gyerekeknek, mit akarunk belőlük kihozni. Itt az idő, hogy ezt újra végiggondoljuk.

És elérkeztünk a társasjáték pontverseny végéhez. Nagyjából már tegnap látszott, hogy mi lesz az eredmény, de azért volt esély arra, hogy másként alakuljon. Ez kellő motivációt adott ahhoz, hogy nekiüljenek a hatodik napnak is. Ott volt mindenki, hátha feljebb tud lépni a rangsorban. A napot a harmadik helyezettnek járó játékkal a No thanks-szel kezdtük, utána szerelmeslevelet igyekeztünk célba juttatni (LoveLetter), végül egy Citadella partival zártunk, ahol dupla pontokat osztottunk. A LoveLetter az első olyan játék, amit még annak idején itt hagytunk a gyerekeknek. Ez jól látszott a játék során is, hiszen elképesztően szoros volt, remekül ismerik a lapokat, egymást, a lehetséges variációkat, szóval úgy tűnik sokat játsszák akkor is, ha nem vagyunk itt velük.

A versenyt magát és a Citadella partit is a kitartás döntötte el. A végső győztes srác egészen könnyedén építette fel a magasan legértékesebb várost, míg a többiek sehogy sem találtak fogást rajta, legyenek tolvajok, orgyilkosok vagy hadurak. Az utolsó két napban csatlakozott a versenyhez az a fiú, akit előzőleg az egyik nagy esélyesnek gondoltunk.  Az utolsó napon szép győzelmekkel és okos játékkal végül befutott az ötödik helyre (nyolcan vettek részt összességében), de nem tudott nyerni. És ez nagyon jó így. Mert szerettük is volna, ha főleg a kitartás és persze az azzal párusuló jó játék győzedelmeskedik. Utólag végiggondolva a napi három-négy óra téttel bíró társasjátékkal kicsit magasra tettük a lécet. El is fáradtunk. De ugye van az a jó fajta fáradtság.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a hét végére elértük, hogy a kultúrba beérve a nagyok nem az asztalhoz ülnek le, nem arról érdeklődnek, hogy mi lesz a mai új játék, nem azt várják, hogy felszolgáljuk a menüt,  hanem maguktól előveszik az absztrakt játékokat, amíg bele nem kezdünk a fő társasjátékba. Nagyon régóta szeretnénk, ha ezeket az üresjáratokat maguktól értelmesen töltenék el, hiszen két játék között tényleg mindig akad idő egy Kalahára, Quarto!-ra, Quoridorra vagy bármire. Kíváncsian várjuk, hogy ez szokássá válik-e vagy csak a versenynek köszönhetően működött a dolog. Azért bízunk mégis abban, hogy nem múlik el, mert ma már csupa olyan partit játszottak, amiért pontot nem kaphattak, mert túl voltak az egymás elleni mérkőzéseken.

A verseny hevében a kisebbekről kicsit kevesebbet írtunk, pedig ott is történnek remek dolgok. Megtalálták például maguknak a Tea Time-ot, amit ma közel egy órán keresztül játszott egy kis csapat. És azt is fontos megemlíteni, hogy bármennyit gyakorlunk, bármennyire küzdünk és akarunk, továbbra is nagyon kevés az esélyünk egy négyéves ellen memoriban.

IMG_8013

A mai iskolaelőkészítést teljes létszámmal tartottuk meg délelőtt. Mivel új önkéntes tartotta a foglalkozást, az első percekben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a gyerekek elfogadják a megszokott csapat tagjainak távollétét. Szerencsére ez nem okozott  gondot, mert amint meglátták az első feladatot (Csigaugróiskola), önfeledt szórakozásba kezdtek.

unnamed

Annak érdekében, hogy fejlesszük a gyerekek tér- és egyensúlyérzékét, a kicsiknek végig kellett haladniuk a csiga vonalán több különböző módon, majd a hagyományos ugróiskolához hasonlóan végigugráltak a csiga házában. A számolást úgy gyakoroltuk, hogy dobniuk kellett két dobókockával, a számok összegével megegyező rublika pedig az ő “házuk” lett a csigapályán (ebbe csak ők léphettek bele). A mozgásos gyakorlatokat egy állat-kérdőív követte: különböző állatvilággal kapcsolatos találóskérdésekre válaszoltak, majd a válaszaikat párosították az állatok színes képeivel. Néhány állat annyira megtettszett nekik, hogy a képüket el is kérték, hogy az otthoniaknak is megmutathassák. Ezután a gyerekek sas-maszkot készítettek; minden maszk a saját ízlésüknek megfelelő igazi mestermű volt. Nagyon jó látni, hogy a kicsiket semmi nem gátolja a színek választásában: a hagyományos fekete és barna színek mellé szívesen kevertek kéket, pirosat és lilát. Az óra végén a maszkokat feltéve igazi sasokkká változtak, és nyuszira vadászva fogócskával zártuk a foglalkozást. Ezt követően elindultunk a kultúrházba, de mivel a gyerekek versenyszelleme az odaúton sem hagyott alább, az újabb kihívást az odakísérésük jelentette.

A pályán megint külön voltak a kicsit és a nagyok. Utóbbiakkal újra kifeszítettük a madzagot a röplabdához, míg a kicsik sok-sok futkosás után kincsekre vadásztak az ernyő alatt, sőt, kicsit be is költöztünk alá, hogy együtt legyünk.

IMG_8129

A nagy sportolás után tanultunk egy újabb játékot magyar kártyával: Lórum. Egyszerű, gyors, pörgős. Nem túl mély, de egy újabb alternatívája a fájernek, többet pedig nem is akartunk.

Bogi, Eszter, Julcsi, Máté, Milán, Pisti

  •  

Szólj hozzá!

Bejelentkezés a hozzászólás írásához
  Feliratkozás  
Visszajelzés