A személyesség fontosságáról

Rendszeres töprengés tárgya, hogy mit is csinálunk mi itt pontosan. Én a magam részéről elég ritkán látom a gyerekeket, a változás minden alkalommal elgondolkodtató. Többször szó esett már arról, hogy milyen nehézségeket támaszt a szakszerű hatásmérés, de apró gesztusokból, megnyilvánulásokból egyre gyakrabban érezhetjük, hogy jó úton haladunk. Gyakran az iskola veszi észre legkevésbé a változásokat, pedig attitűdváltás zajlik, a tanulás egészen mást jelent mára a faluban, mint két évvel ezelőtt. A hosszú távú célok szempontjából külön eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a tanoda nem csak a gyerekek körében népszerű. A falubeliek támogató viszonyulása tapintható.

Hogy pontosan minek köszönhetőek a változások, azt nem is olyan könnyű megválaszolni. A tanulási naplót bújva feltűnik, hogy néhány törzsvendégünket kivéve, a gyerekek többsége két-három hete járt nálunk legutóbb – igaz, közben volt egy tavaszi szüneti tábor. Kint a kapuban egy hétéves kisfiú majdnem sír, amiért nem jöhet vissza délután is. Miért látszik mégis a faluban, hogy történik valami? Mi lehet az, ami az 50-60 iskolai tanórára jutó egy-egy tanodai félórát-órát mégis hangsúlyossá, sőt nem egyszer kiemelkedővé teszi?

A pedagógus oldaláról én is megélem ennek a tanulási környezetnek a különlegességét. Amikor reggel a gyerekekért indulok, eszembe jut, hogy így érezhették magukat a múlt század falusi tanítói.

– Mehet hozzátok délután a kicsi? – kiabálnak utánam az egyik kertből.

– Tanulni mész vagy játszani? – üvöltözik egy apró alak a távolból. A házhoz érve az apuka zavartan kér elnézést, amiért a gyerekeket még nem öltöztette fel, de sietnek.

Miért köszön előre mosolyogva a fél falu? Miért élik meg ilyen fontos és különleges dologként a tanoda jelenlétét? Bármilyen fontos és központi feladatként igyekszik feltüntetni a pedagógiaelmélet a differenciálás követelményét, a közoktatás hétköznapi gyakorlatában aligha van esélye, hogy széles körben elterjedjen. Az okok világosak, a pedagógus kapacitása, a tanórák keretei, a harminc fő feletti osztálylétszámok nem igazán kedveznek a törekvésnek.

– Nézd meg jobban, annak még bőven ezres alatt kell lennie!

– Tudom, de nekik drágábban csinálom, mert nem szeretem őket.

A szöveges matekpélda szerint kutyakozmetikát működtet a faluban és élelmes vállalkozóként azonnal foglalkoztatni kezdik a piac sajátosságai:

– De miért kérnék pénzt a saját kutyánkért?

Meghajlok az érvei előtt:

– Igazad van, de akkor írd oda!

– Na jó, akkor inkább kiszámolom.

A mentorrendszernek és az előre egyeztetett tanulási időpontoknak hála a gyerekek arra számíthatnak, hogy a velünk töltött idő a saját, külön bejáratú idejük lesz. Számításukban nem is csalódnak, minden tanodába járónak saját, egyéni fejlesztési terve van, vagyis bárki ül le tanulni vele, azonnal láthatja, hogy milyen témával érdemes foglalkozniuk. Ezzel szemben az iskola magától értetődőnek tekinti, hogy a gyerekeknek kedd reggel nyolc órakor érdeklődniük kell a matematika iránt.

– Nem tanulni jöttem, játszani akarok.

– Oké, még előtte nem írsz meg egy feladatlapot?

– Na jó, de olvasni nem akarok. Matekos van?

– Van.

Mert mindig van. Akár tíz percre, akár két órára jönnek be hozzánk, örülnek nekünk és mi is nekik. Az egyéni tanulás, a személyes odafordulás olyasmi, amivel a közoktatás nem veheti fel a versenyt még akkor sem, ha csak havonta egyszer, alkalmi jelleggel jelenik is meg.