Behúzva

Ez volt a második Toldom. Az első alkalom is kellően behúzott, ugyanis a leérkezés pillanatától egészen a távozásig jelen voltam. Gyerekekkel, önkéntesekkel, tanulással, játékkal. Hozzá kell tennem, hogy rettenetesen izgultam is. Nem tudtam, hogy megállom-e majd a helyem, elfogadnak-e a gyerekek, és egyáltalán, hasznos lesz-e a velem való tanulás és játék. Már akkor kiderült, hogy teljesen feleslegesen izgultam. A második alkalom viszont még jobban behúzott. Főleg az, amikor tanulhattam a gyerekekkel. Vagyis, amitől az első alkalommal a legjobban tartottam, most ez lett a kedvenc.

Amint megérkeztünk a Toldi Tanodába szinte rögtön jött egy lány, lehetett Kalaházni, aztán gyúrni egy kicsit az angol folyamatos jelen időt. Egyébként neki ez volt a 100. tanulása a tanodában a tanév során, így kapott egy könyvet, aminek a történeteit nagyon szereti: Oscar Wilde – A boldog herceg. Nagyon meg volt lepődve, de látszott, hogy iszonyatosan örült neki!

Tanulás után előkerült a Rosenkönig, közös kedvencünk, majd egy Qwixx partit is lejátszottunk. Alig ért véget az első tanulás, már mehettünk is ki a buszhoz a többi gyerekért, akik közül végül öten tartottak velünk a délutáni tanulásra. Az Igazgyöngy Alapítvány berkein belül tölti továbbra is a szociális munka idejét négy waldorfos diák, akiket szintén be lehet fogni a gyerekekkel való tanulásba és játékba. Én egy olyan lánnyal foglalkoztam a délután során, akivel az előző alkalommal még nem tanulhattam volna, ugyanis több és koncentráltabb figyelmet igényel a tanulási nehézségei miatt. Főként olvastunk, ami kezdetben nehezen ment neki, de a végére egész ügyesen belejött. Hozzá kell tenni, hogy a matek nem igazán fogott ki rajta. A feladatok végére érve azt gondoltam, na, akkor most szusszanok egyet. De nem, jött játszani egy srác, Taluváztunk hát egyet – ami számunkra is új játék még, de feltehetően kedvencünkké fog válni -, a napot pedig egy Tichu partival zártuk szoros végeredménnyel, miközben egy váratlan látogatónk is volt, de az egyik középiskolásunk segített neki a matekban.

Ez még csak az első nap volt Toldon, és már ekkor rengeteg dolog történt, legalábbis én így éreztem. Egy percre sem volt megállás, és ez mind a gyerekek miatt volt. Vagyis értük. De közben én is nagyon feltöltődtem, és alig vártam a folytatást. Másnap az ovis ballagás után kezdődhetett a tanulás, ekkor is öt gyerekkel tudtunk dolgozni.

A buszmegállóban egy olyan kislányra vártam, akivel már a múltkor tanultunk együtt, és írtunk egy közös mesét is. A busztól a házig sétáltunk, fogta a kezem, közben kérdezősködött, meg én is tőle. „Mi a helyzet leghosszabb mesét gyártó kislány?” „Hát emlékszel?” „Hogyne emlékeznék?!” Jó volt innen és így indítani vele a tanulást. A matek egyáltalán nem fogott ki rajta, pedig előtte még telefonon is egyeztettem Budapesten lévő önkéntessel, aki a feladatlapot állította össze neki, hogy rendben lesz-e így, nem lesz-e nehéz. Nem volt, sőt! Jöhetett hát Oscar Wilde meséje, Az önző óriás, 2,5 oldal sűrű szövegben. Kis kompromisszumokkal, kis hisztivel végül végig olvastuk és értelmeztük is. Semmi gond, csak néha a motiváció, a hiszti, na meg persze a határok feszegetése. A tanulás végén már ott volt a srác, várt a játékra, jöhetett egy Qwixx, aztán 7Signum. Este vendégségbe mentünk, ahol szuper vacsora várt minket. Ekkorra már nagyon el voltam fáradva, mégis úgy éreztem, ezer éve nem pihentem így ki magam. És ez nem (csak) azért van, mert elutaztam, mert természet közelben voltam. Inkább azért, mert hasznosnak éreztem magam. Jó volt látni, hogy a gyerekek 60 perc alatt is egyre jobbak: ügyesebben olvasnak, számolnak, vagy éppen vernek el egy társasban. Ez rendkívül inspiráló.

A szombat végül nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettük volna, mert kevesebb gyereket tudtunk elhozni, mint általában. Viszont a mérleg így is szuper, hiszen a csütörtök és a péntek kifejezetten jól sikerült a tanulás, de a játék szempontjából is, és a hét eleji online alkalmak is rendben voltak. Amíg szombat délelőtt egy lányt vártam, kiültem a kapu elé a fűbe. Azon gondolkoztam, hogy nincs túl sok kedvem hazamenni, bepattanni a mókuskerekembe (ahol egyébként jól érzem magam, hiszen fiatalokkal foglalkozom). De mégis, Told más. Már majdnem átadtam magam a búcsúzással járó kellemetlen érzéseknek, amikor eszembe jutott, hogy jön a nyár, jönnek a táborok, és jövök én is. Aztán meg ősszel indul többek között a disputa projektünk, ami igazi kihívást jelent majd. És amiben ismét a gyerekekkel lehet dolgozni, na meg a Toldi Tanoda önkéntes csapatával. Csupa izgalom, csupa várni való dolog!