Amikor megérkeztünk egyből a mély vízbe estünk: foglalkozásterveket próbáltunk nagy üggyel-bajjal értelmezni, aztán meg is érkeztek az első gyerekek. Izzadt a tenyerünk, de megpróbáltuk kihozni magunkból a legjobbat. Nem volt jogos az izgalom, mert hamar megértettük egymást. De nem volt könnyű megszokni, hogy a város után egy végtelen tájban találtuk magunkat.

Annak ellenére, hogy az alapítvány évek óta munkálkodika településen, erősen szíven ütött minket a helyiek életkörülménye. Pont ezért volt nagyon megható, hogy az oda járó gyerekek mennyire keményen dolgoznak, mennyire erősek. Azt azonban lehetett érzékelni, hogy a perspektíva, az elérhető lehetőségek mást jelentenek nekik, mások a távlatok.

Egy idő után belezökkentünk a napi rutinba, megszoktuk a helyi levegőt, és a gyerekekkel való munka is inkább élmény volt, mint nehéz kihívás. A hazaindulás ezért egy kicsit talán szomorkás is volt. Furcsa volt belegondolni, hogy már nem találkozunk velük. A város zaja és illatai pont ugyanannyira szokatlanok voltak, mint a Toldon tapasztalt első percek. És ha most visszagondolunk, egy nem feltétlenül könnyű, de mindenképpen nagyon meghatározó, és szép emlék jut az eszünkbe.

Saci és Sasu

  •  

Szólj hozzá!

Bejelentkezés a hozzászólás írásához
  Feliratkozás  
Visszajelzés