Tavaly ősszel indítottuk útjára az alsós programunkat annak apropóján, hogy ne csak a felsős gyerekeinknek legyenek saját, nekik szabott programok esténként (mint például a csajos klub, disputa, vállalkozó palánta projekt), hanem a kisebbeknek is jusson valami, ami csak az övék. És bár nem volt könnyű a tavalyi év, de azért idén is megtartottuk ezt a jó szokásunkat, ezúttal kicsit szerettünk volna tanulni a tavalyi hibáinkból. Így hát havi egyszer az alsósoké csütörtök este a tanoda. Ez a blog most erről szól, tavalyi nehézségekről és idei megoldásokról, jó kis programokról.

Na, de mi volt a probléma?

Korábban kevés olyan foglalkozás volt, ami csak az alsósokat érintette, ráadásul mindenkit egyszerre. A táborokban, az esti közös programokon kistesók, nagytesók, akár a szülők is ott voltak, gyakran keveredtek a korosztályok, most viszont épp az volt a cél, hogy ők legyenek a főszerepben. Így bár nem is olyan meglepő, minket felkészületlenül ért az a hihetetlen nyüzsgés és energia, amivel a gyerekek erre reagáltak. Gyakran annyira nagy volt a hangerő, hogy nemhogy egymást nem hallották, de minket sem. Nehéz volt leülni, egy helyben maradni, figyelni bármire, mindig történt valami izgalmas, amihez mindenki jó hangosan odaszaladhatott. Nem az érdeklődés hiányzott, nem az volt a gond, hogy nem nekik való dolgokkal készültünk, mégis nehezen tudtak megvalósulni a programok, az alkalom végére pedig nagyon elfáradtak ők is, mi is. A második félévben kétfelé bontottuk őket, kevesebben jöttek egyszerre, de ez sem hozott jelentős változást.

Mivel próbálkozunk idén?

Arra gondoltunk, hogy segítene, ha minden alkalom elején szó esne arról, hogy milyen szabályaink vannak. Ha előre tudnák a gyerekek, hogy mihez alkalmazkodjanak, hogy mi az, amiért szólni fogunk, amiért szólhatnak egymásnak vagy nekünk is, mik azok, amiknek a betartását kérjünk egymástól és magunktól is. Ezeket persze ezelőtt is tudta mindenki, mégis teljesen más az, amikor egy adott helyzetben, nagy hangzavarban, felfokozott állapotban hozzunk elő egyet-egyet, és az, ha már a belépésnél foglalkozunk velük. A szabályok felelevenítéséhez a házirendre esett a választásunk, amit még régen az akkor legidősebb tanodásainkkal raktunk össze.

Idén tehát minden alsós programot azzal kezdünk, hogy elővesszük és átbeszéljük ezeket a mondatokat. Érkezésnél minden résztvevő, így a gyerekek és a felnőttek is dönthetnek arról, hogy szeretnének-e, tudnak-e figyelni ezekre, majd mindenki egy pecséttel és a nevének leírásával érvényesíti a megállapodást. Az is belefér, ha valaki az elején úgy érzi, hogy neki ez most nem fog menni, ekkor ezen az alkalmon nem, de a következőn minden egyéb következmény nélkül részt vehet. Ahogy az is, ha menet közben valaki olyat mond vagy csinál, ami valamelyik szabállyal szembe megy. Nem az a lényeg, hogy csak azok maradhatnak, akik mindig tökéletesen be tudnak tartani mindent – ezen egyébként valószínűleg mi is elbuknánk -, hanem az, hogy találjuk meg azt a keretet, amiben működni tud a közös tevékenység, amiben jól érezzük magunkat úgy, hogy közben a többiekre és magunkra is figyelünk.

Ennek a támogatására időközben a csapatépítés is megjelent állandó elemként. A pecsételés utánra olyan rövid játékokkal készülünk, amikben az együttműködés, az egymásra figyelés a cél. Ezekkel megérkezünk, ráhangolódunk az adott alkalomra, megvan tehát a keret, amibe jöhetnek aztán az izgalmasabbnál izgalmasabb programok.

Vasalható gyöngyökkel például, amikből színes, nyakba akasztható mintákat készítünk párokban. Világítós karkötőkkel, amik nemcsak képek kirakásához, de kis jelenetek eljátszásához is remek eszköznek bizonyulnak a sötétben. Újságpapír darabokkal, amikkel mindenki kiélheti művészi hajlamait egy téli kép ragasztása közben. Vagy épp átlátszó fóliával, amelyen keresztül látszólag egyszerű, valójában azonban inkább nagyon vicces rajzokat készíthetünk egymásról, majd mondhatunk és írhatunk mindenkiről néhány pozitív dolgot, amit bírunk benne.

Működik?

A rövid válaszunk, hogy igen. Bár kicsit más a gyerekek összetétele, néhány tavalyi alsós időközben felsős lett, ovisokból pedig elsősök, de a létszám lényegileg nem változott. Mégis nagyon erősen látszik, hogy a keretek és a partnerség kihangsúlyozása mennyire segítenek abban, hogy jó hangulatú, minőségi foglalkozások legyenek, ahol a gyerekek és mi sem fáradunk el vagy frusztrálódunk a szükségesnél jobban. Eddig négy alkalmon vagyunk túl és azt látjuk, hogy a foglalkozások alapzaja lényegesen kisebb, sokkal kevesebb az egymás bántása, sőt egészen megható, ahogy megjelenik a segítés, a figyelem, a dicséret a másik iránt. De látjuk a gyereknél a szabályokra való tudatos odafigyelést is, legalábbis a másik irányába, magukra ezt még kevésbé vonatkoztatják. Szóval például nemcsak nekünk kell szólni időnként, hogy hahó, vigyázzunk az eszközökre, hanem egymást is sokszor figyelmeztetik egy-egy pontjára a házirendnek. Ezek óriási dolgok és reménykedünk benne, hogy ezen a vonalon tovább tudunk haladni.

Julcsi, Tami

  •