Szinte biztos, hogy ennek a témának már szenteltünk bejegyzést, de most annak megkeresése nélkül szeretném újra elővenni. Az ok egyszerű: az elmúlt időszakban akadtak motivációs gondok a gyerekeknél, ami sem szakmailag, sem emberileg nem könnyű. Az egyik legnagyobb hiba, ha hálát és mindenekfeletti lelkesedést várunk a gyerekektől, hiszen mennyi munkát teszünk bele stb., de ez akkor sem egyszerű. Sokszor tényleg arról van szó, hogy sok munkával és kreativitással raksz össsze valamit, amit szerinted imádni fog X., de neki aznap mégsincs kedve tanodába jönni. És tudod, hogy ez rendben van, azért tudsz itt lenni évek óta, mert ezt elfogadtad, tudod kezelni. De.

A nem nagyon fontos nekünk. A tanodába önként járnak a gyerekek, nincs jutalmazó rendszerünk, a család sem kap több támogatást, ha küldi a legkisebbeket, szóval – mély szakmai meggyőződésből – próbáljuk annyira leegyszerűsíteni a kapcsolatot, amennyire csak lehet: legyen izgalmas és hasznos a nálunk töltött idő és akkor akar jönni. Pont. De néha fáj a fej, kisüt a nap, buli van valahol, nincs kedv. És persze az önkéntességen túl éreznie kell a felelősséget a gyereknek is, hiszen tudja, hogy készülünk, tudja, hogy más elől veszi el a helyet, tudja, hogy nem ezt beszéltük meg. De péntek van, negyed öt és baromira unja már ezt a tanulósdit. Mondjuk. És ez teljesen rendben is van. És tényleg nagyon fontos a nem nekünk, mert szeretjük az önkéntességet, a belső motivációt, szeretjük, hogy dönthet a gyerek, mondhat nemet, hogy mer és tud nemet mondani. Mégis.

Az elmúlt hétre sok ilyen nehézség gyűrűzött be. Mert a második és harmadik és sokadik nem már nem olyan kedves nekünk, amögött már nem csak egy egyszerű döntés van. De azért azt nagyon nehéz megtudni és/vagy megérteni, hogy akkor mi is pontosan. Mert lehet elege, lehet fáradt, de az is lehet, hogy a családban történt valami, vagy az iskolában. Nem mindig derül ki. Most lett kiiratkozónk, visszatérőnk, új bizonytalanunk, tartottunk esetmegbeszélést, sokszereplősen átvariáltuk az órarendet. Szombaton öt családnál beszélgettem szülőkkel és gyerekekkel hosszabban és nagyon szép folyamatokat élhettem meg, még akkor is, ha nem volt mindegyik eredményes. Mert a szülők nagyon partnerek – ilyenkor izgalmas visszagondolni az évekkel ezelőtti konfliktusokra, döcögő kapcsolatokra -, de a gyerekek érzik, hogy itt valóban ők a döntéshozók, tudják, hogy a szüleik sem kényszeríthetik őket tanodába. Ez nagyon jó! Szóval lett, aki más idősávba került, aki más napra, akinek előző nap kell jeleznie, hogy másnap jön-e. Lett, aki most nem jár egy kicsit és lett akin még törnünk kell a fejünket.

De most még egy dolog piszkál. Vannak gyerekek, akik 2012 óta velünk vannak. Nyáron lesz 7 éve, hogy részt vesznek a programjainkon, tanulnak velünk. Önként. Ez hihetetlenül nehéz lehet. Persze a csapatunk nagyrészt kicserélődött, tanultunk és fejlődtünk mi is, ide-oda költöztünk, de akkor is. Vannak, akik évek óta szeretnek minket, bíznak bennünk. De lehet, hogy már nem megy, vagy kivettek mindent a projektből, amit  lehet. Legalábbis ezt érzik. A tanoda működik, egyre több a gyerek, de muszáj adaptívnak lenni, mert változnak. Állhatok értetlenül a gyerek előtt – ahogy mondjuk most szombaton is -, hogy eddig minden rendben volt, most miért nem jön, de ettől még neki van igaza, mert ő érzi azt, hogy nem. És most tényleg azon gondolkodom, hogy nekem hány olyan projektem van, amihez önként, ellenszolgáltatás és kötelezőség nélkül tartoztam mondjuk hét éven át. És ilyenkor nagyon könnyű büszkének lenni a srácokra, ahogy állják a sarat és elhiszik, amit mondunk nekik, bíznak abban, hogy ez tényleg jó nekik. De.

Ettől még mindig az a kérdés, hogy hogyan lehet jobban csinálni, mit kell átalakítani ahhoz, hogy kordában tarthassuk a nemek számát. És ez elég fárasztó, úgyhogy giccsesen egy több mint 6 éves – ikonikus – képet veszek elő, mert hátha onnan lehet ötletet meg erőt meríteni.

  •