Klasszikus ráhangolódás, amikor szmájlikat választunk az alapján, hogy milyen volt a napunk. Rendhagyó – ám szükséges – módon most azokat a történéseket vesszük elő, amikhez csupacsupa szomorú, mérges, kétségbeesett arc illene. Mert ezek is mi vagyunk, ezek is a munkánkhoz tartoznak, sajnos sokszor sokkal inkább, mint amennyire beszélni tudunk róla. Ettől még – vagy éppen ezért – ez a világ legjobb melója.

Voltak sikeres újításaink is idén, de a TÖK pl. nem tartozik közéjük. A tanoda diákönkormányzata nem halad semerre, valószínűleg nem jó a forma: hiányoznak a képességek, rutinok, minták, a képviselőség túlságosan absztrakt, nem tudtunk kellő valóságot biztosítani számukra. Ez persze nem azt jelenti, hogy kuka, de vissza kell kanyarodni az alapokhoz.

Ebben az évben járt hozzánk eddig a legtöbb gyerek, de ebben az évben morzsolódott is le a legtöbb. Van, akivel minden rendben, egyszerűen nem igényli a segítségünket és egyébként nem is tudjuk azon a téren kellően támogatni, ahol szüksége lenne rá. Leegyszerűsítve: kitűnő tanuló, de a közösségben működés nem az erőssége, amiben a fejlődéshez nem tudtunk megfelelő terepet biztosítani. De sajnos olyan gyerekek is távolodtak tőlünk, akiknek minden téren elengedhetetlen lenne a tanoda. Vannak olyanok, akik a félévi bizi után, vagy most, az év végéhez közel, újra megjelentek – nem túl nagy meggyőződéssel -, mert kiderült, hogy a plusz segítség nélkül kinéz a bukás, ami akár a tanoda sikerességét is mutathatná, de minket jobban érdekel annak kudarca, hogy nem tudtuk megőrizni motivációjukat, vagy már a kialakítás során elvéreztünk. És vannak gyerekek, akik velünk vannak, jönnek hétről-hétre többször is, mégis azt érezzük, hogy nem tartunk sehova. Persze, itt vannak, addig sincsenek máshol. Több a semminél. Satöbbi. De ez bőven kevés.

Idén nagyon sok volt a helykeresés. Egyrészt nagyon erősen elkezdtük érezni az éveket, a megújulás igényét, mert a kitalált, kialakult formák sokaknál falakig értek. Van, akinél még mindig működik, van akinél tudtunk reagálni, de szembe kellett néznünk azzal, hogy vannak, akik 6-7 éve járnak a foglalkozásainkra, közben felnőttek – sok szempontból a kortársaiknál gyorsabban, sok szempontból pedig semennyire -, és nekünk új válaszokat kell találnunk új kérdéseikre. És ez nem ment év közben. Nagyon várjuk, hogy a jelen tanév terhe lehuppanjon rólunk és a szünetben kicsit újradefiniáljuk a munkánk. Gyerekről gyerekre, mert máshogy nem lehet. És így is látunk olyanokat, akik messze túlmutatnak kompetenciáinkon, de hát ki, ha mi sem. Csak egyelőre mi sem.

Felnézve a tanodában kifüggesztett órarendre azt látjuk, hogy hát nem teljesen ez a valós rend, pedig egy ideig követtük. Aztán feladtuk. Soha ennyi változás, kavar nem volt. Épp azt kérdezzük magunktól, hogy mikor is lehetett volna ezt megállítani, mert úgy tűnik, hogy az nem vezet sehova, ha az évközbeni kényeknek-kedveknek kedvezünk. De ha nem ment így, akkor próbáltuk amúgy. Szóval reagáltunk mindenre, miközben ezek a reagálások hatottak egymásra. Nem jól. Pedig, ha egy gyerek nem akar jönni akkor, amikor jönnie kellene, akkor megpróbáljuk meggyőzni, de végső esetben biztosítunk neki máshol helyet és átszervezünk, hiszen az a lényeg, hogy jöjjön. Mindenképp. Még akkor is, ha megbízhatatlan, ha átver, ha nem lehet vele dolgozni, mert hát ki foglalkozik vele, ha mi se, ha azt mondjuk, hogy ennyi, vége, elég volt, így nem lehet. És hát így bizony sok megbízhatatlanságnak, átverésnek, bojkottnak nincs semmi következménye. Azt hiszem nem találtuk még meg azt a következményt, ami ne lenne bárminél károsabb. Marad, ami eddig is: a belső motiváció kialakítása, megtartása. Melós.

Persze már önmagában az is siker, hogy lesz következő tanévünk, de szeretnénk sokkal jobban csinálni. És ez most még hatalmas feszültség, ami reméljük lassan innovativitásba és kreativitásba csap át. Mi készen várjuk ezt fordulópontot, ami eddig minden évben eljött, hátha most sem marad el.

  •