Nagy kihívás elé állítottuk a nyár végén a természettudósainkat. Talán a legnehezebb elé, amivel valaha is találkoztak az öt éves tudósi pályafutásuk alatt. Ezúttal egy olyan témát jártunk kicsit körbe, ami nem igazán kézzelfogható, nem nagyon végezhetünk kísérleteket vele kapcsolatban és egyáltalán, egy teljesen új nézőpontot, gondolatot próbálunk megmutatni nekik. Ez pedig az evolúció volt. Még a szó is ismeretlen furcsaság volt, így sok videóval, képpel és játékkal készültünk. Ahogy már többször írtunk, ezekkel a projektekkel mindig az a célunk, hogy kicsit tágítsuk a gyerekek látókörét, szeretnénk, hogy lássák, milyen izgalmas dolgok vannak a világban, és bár tudjuk, hogy kevés alkalom ez és biztos sok minden elveszik, de azt gondoljuk, hogy amikor iskolában szembetalálkoznak a témával, akkor eszükbe jutnak olyan dolgok, amikről már hallottak nálunk (és a jó hír az, hogy kaptunk már erre visszajelzést az iskolából is). De visszatérve a projektünkre: három alkalmat terveztünk, ahol kicsit az öröklődéssel ismerkedtünk meg, majd belevetettük magunkat az evolúció rejtelmeibe. A téma miatt csak felsősök között hirdettük meg az alkalmakat és ott is azoknak a gyerekeknek ajánlottuk fel, hogy részt vegyenek, akik korábban is lelkesen és nagy érdeklődéssel kutattak velünk. Így indultunk hét ifjú tudóssal útnak.

Az első alkalmat egy beszélgetéssel indítottuk, igyekeztünk összegyűjteni öröklött és tanult tulajdonságokat, ez utóbbiak nem kis fejtörést okoztak a gyerekeknek. Ezután a mélyére néztünk az öröklődésnek: egy videórészlet segítségével megvizsgáltuk, mi az oka annak, hogy ennyire hasonlítunk, de mégsem vagyunk teljesen egyformák. Ahogy az már sokszor előfordult, tudósainkat most is nagyon meglepte, hogy milyen apró részekből állnak össze a szemmel is látható dolgok – ebben az esetben a saját testük. Szokásunk ezt piszkálgatni a projektjeinkkel, részben azért, mert ezzel is szeretnénk előkészíteni és segíteni a részecske-kép kialakulását, na meg azért is, mert rengeteg kérdés vetődik fel ennek kapcsán. Például az, hogy ha ezek ott vannak bennünk, akkor miért nem érezzük őket, amikor elesünk? Jogos. Hogy a DNS-t még alaposabban szemügyre vehessük, készítettünk egy modellt is, amit mindenki alaposan meg is tapogathatott. Ezután régi, kiskori képeket nézegettünk tudósainkról és testvéreikről további hasonlóságok után kutatva, amikből – nem meglepő módon – rengeteget találtunk. Az öröklődés egyik mechanizmusával egy egyszerűbb játékon keresztül ismerkedtünk meg: megnéztük, hogy egy szörnygyermek mit örököl a szörnyanya és a szörnyapa domináns illetve recesszív tulajdonságai közül. Végül azt is megemlítettük, hogy hasonlóan – de persze bonyolultabban – megy ez a mi tulajdonságainkkal is, és bizonyítékul megvizsgáltuk a saját szemszínünket az alábbi skála szerint.

Másodjára már nehezebb vizekre eveztünk, a téma innentől az evolúció volt. Kezdésként kerestünk néhány bizonyítékot magunkon: megnéztük, kinek van még meg a hosszú tenyérizma (palmaris longus), és azt is, hogy mennyire tudjuk mozgatni a fülünket más emlősökhöz képest. Kiderült, hogy nem igazán, sőt szinte egyáltalán nem, mindössze egy résztvevőnek sikerült egy kis mozgást produkálnia. Az emberi evolúció főbb állomásait először egy saját készítésű térkép, majd egy videó és egy kép alapján határoztuk meg, és nagy kacagások közepette állapítottuk meg, hogy mennyire hasonlítottunk egykor a majmokhoz. Az ember fejlődésén kívül az állatok evolúcióját is izgalmasnak gondoltuk, ezért megnéztünk egy részletet David Attenborough Galápagos sorozatából, melyben egy galápagosi óriásteknős faj páncéljának változását láthattuk. Erre az alkalomra is készültünk egy játékkal, igaz, ez elég nehéznek bizonyult. Ebben egy elképzelt földrengés következtében egy békapopuláció háromfelé szakadt, az élőhelyük megváltozott, tudósainknak pedig azt kellett kitalálnia, hogyan alkalmazkodnak a békák a megváltozott környezethez. Így lettek szőrös, karmokkal rendelkező és kaktuszban élő békafajaink is.

Harmadjára előkerült a földgömb is, amit néhány tudósunk már a foglalkozás kezdete előtt alaposan megvizsgált. Ezen az alkalmon különleges helyekre utaztunk el: Ausztráliába, Madagaszkárra és a Galápagos-szigetekre. Képek és egy pedagógus elmesélése alapján megtudtunk néhány fontos információt a keletkezésükről, majd azt kutattuk, hogy ennek milyen hatása lett az ottani élővilágra. Hogy ez kicsit kézzelfoghatóbb legyen, állatok és növények fotóit vizsgáltuk meg, melyekről meg is tippelték tudósaink, hogy vajon melyik helyen élhetnek az említett három közül. Ezután ismét egy videórészlet következett a Galápagos sorozatból, melyben Darwin galápagos-szigeteki útja során tett felfedezéséről hallhattunk, egy másik videó segítségével pedig a Darwin-pintyek evolúcióját is megfigyeltük. Zárásként már csak egy feladatunk volt: túlélni 1 000 000 évet egy általunk létrehozott fajjal egy online játékban. Nem az első nekifutásokra, de jelentjük: egyszer sikerült!

Nem volt könnyű a témaválasztás, amire eredetileg nem is annyira gondoltunk, amikor kitaláltuk, hogy ezzel szeretnénk majd valamikor foglalkozni. Ez talán a második alkalommal jött ki leginkább, ott biztosan módosítanánk kicsit a terven, ha újracsinalhatnánk az egészet. Mégis összességében úgy látjuk, hogy sikerült megtalálni azt a szintet, azt a hosszúságot és azokat a tevékenységeket, amik megragadták a gyerekek figyelmét. Volt új forma, amit kipróbáltunk és meglepően jól sikerült, ezt a gyerekek nemes egyszerűséggel beszédnek hívták (ez tulajdonképpen az, amikor az ember 2-3 percet beszél egy témáról minimális modellezéssel). De az is nagyon szembetűnő volt, hogy mennyit kérdeztek a gyerekek puszta érdeklődésből ,és hogy ezek a kérdések mennyire szuperek voltak. Szóval ezzel is nagyon megleptek minket és irtó büszkék vagyunk rájuk, hogy ilyen jól tudnak ilyen komoly témákról beszélgetni a nyár közepén.

Julcsi, Tami

  •