Volt őszi szünet meg csapatépítés, sőt, ez meg az is, szóval jó rég nem volt olyan igazi, tanulós tanodai hét. Ezért úgy döntöttünk, hogy még most sem lesz, inkább áttársasjátékozzuk a hetet. De legalábbis a társasjátékokkal foglalkozunk. És persze játszunk velük.

Sok fontos célunk van a tanodában, de az egyik biztosan az, hogy a kontextusról mutassunk valamit a gyerekeknek. Hogy a dolgok nem csak úgy vannak bele a világba, hanem azokat sok minden magyarázza, körülöttük, mögöttük, bennük rengeteg minden értékeset lehet találni. Valami ilyesmit akartunk a társasjátékokkal is. Úgy építettük fel a héten a foglalkozásokat, hogy mindenféle feladatok megoldásával játékpénzhez juthattak a srácok, abból egy társasjátékhoz vásárolhattak elemeket, majd le is játszották ezt a játékot, végül a csoportok egyéni győztesei a hét végén, egy döntőben is összemérhették az erejüket. A tét elég nagy volt: a győztes 60, a második 30, a harmadik 10 perc társasjátékozást nyert, mellyel bármikor bojkottálhatja tanulását. Jegyezzük is meg rögtön, a díjazás egyetlen pillanatra sem merült fel, csak a döntő közepén osztottuk meg velük, bőven enélkül vonzotta őket ez a játékos hét.

A feladatok tehát mind társasjátékokhoz kapcsolódtak. Először szavakra darabolt mondatokat kellett összeállítaniuk, melyekből egy-egy társasjáték leírása bontakozott ki, amit meg is kellett keresni a tanodában. Ezután társasjáték tervezőkről osztottunk meg érdekeseket – hiszen vannak zöld hajúak, magyarok meg logopédusok is -, és ezeknek a szerzőknek kellett játékait megtalálniuk a tanodában. A harmadik feladat gép előtt zajlott, 10 perc alatt kellett a lehető legtöbb társashoz szerzőt, kiadási évet és magyar nyelvű videót találniuk és rögzíteniük ezeket az adatokat egy táblázatba. Minden feladat után a teljesítményüknek megfelelően kaptak játékpénzt, amit aztán egy kooperatív játékkal – The Mind – közösen tudtak még növelni, attól függően, hogy hányadik szintre jutnak el.

És hát ebben a nagy pörgésben nagyon sokan felejtették el, hogy amúgy nem szeretnek – nem is tudnak – olvasni, nem tudnak írni, jól keresni az interneten stb. Jó megélni ezeket a pillanatokat, és egyre többször érzem azt, hogy ezt ki is lehet hangosítani a srácok felé, mert nem ijednek meg ettől, nem kérik ki maguknak, nem vész el a varázs.

Az összegyűjtött pénzükből aztán játékalkatrészeket vásároltak. Elmondtuk egy erre az alkalomra kitalált versenyjáték szabályát és indulhatott a piac. Alapvetően zsetonokat és kártyákat vásárolhattak, de utóbbiaknál volt egy olyan csavar, hogy a legerősebb kártyát csak a leggyengébbel együtt lehetett megvenni. Mindig több kör és türelmes – ez szerencsére nem a csöndest jelenti – gondolkodás végére fogytak ki a pénzükből. Aztán indulhatott a játék: kockákat vettek, dobtak, léptek, párbajoztak – az ide tervezett memória elem a többségen azért kifogott –  és végül mindenhol lett győztes. A szombati döntőn mind a 6 bejutó megjelent és igen éles csatában döntöttek a helyezésekről: négyen egyszerre értek célba és ugyanolyan messzire jutottak, így a megmaradt zsetonok száma döntött csupán.

Minden projekthéten kell gondolnunk a kicsikre is. A fent vázolt feladatok természetesen sem az ovisoknak, sem az elsősöknek nem voltak megfelelőek. Ennek a kisebb korosztálynak kooperatív keretet építettünk, így közösen oldottak meg feladatokat és közösen lépkedtek a cél felé. Nekik is kellett leírás alapján – felolvastuk – társasokat megtalálniuk, játszottak ők is kooperatív játékokkal – Jó étvágyat, kuflik!, Kis gyümölcsöskert, Leo,  de építettek maguknál magasabb tornyot is a dobozokból.

Szóval egész héten dobozokat pakolgattunk, forgatgattunk, nézegettünk, sokat játszottunk, versenyeztünk meg kooperáltunk. A társasjátékok már tényleg a mindennapjaink részei, de jó volt kicsit máshogy rájuk nézni. És érdekes volt az is, hogy feladatokat oldottak meg azért, hogy pénzhez jussanak, amiből aztán játékelemeket vettek, hogy eredményesen játszhassanak, és senki nem háborgott azon, hogy miért is nem kezdhettük a végén az egészet. Úgy látszik észrevették és megélték, hogy a játékért játszottunk. És az jó.

  •