271

Ez egy számolós nyár volt. Számolgattuk például, ki hány programon vett részt, de a harmadik táborban azt is, hogy összesen hány társasjáték partit játszunk egy hét alatt. Ehhez az kellett, hogy minden végigjátszott játék után valaki odaballagjon a társasokhoz és bedobjon egy zsetont a bödönbe – üdítőnyitókat a nutellás üvegbe. Biztos, ami biztos, egy kis tét nélküli tippversenyt is kapcsoltunk hozzá, majd a tábor végén megszámoltuk a nyitókat. Így:

Kétszázhetvenegy. Felnőttek nem tippeltek 250 felett, de két gyerek bízott ebben az eredményben. Nekik lett igazuk. Egyszerű szorzással is 800 fölé becsülhetjük a három táborban lejátszott partik számát, de azt tapasztaltuk, hogy nem a harmadik táborban volt a legtöbb gyerek, így a 900 körüli játékparti is reálisnak tűnik. Ez egy konkrét, kézzelfogható eredmény. Ha nem vagyunk, akkor nincs 900 játékparti Toldon – és sok más program sem persze. Helyette csavargás, semmittevés, konfliktusok. 2012-13-ban ezek voltak az első pozitív visszajelzések a programunkra: kevesebb a konfliktus nyáron, ha vannak táborok. Meglepő. Az elmúlt években a társasjáték-pedagógiánk sokat fejlődött, módszertanná nőtte ki magát, kisebb kutatásokat, projekteket valósítunk meg, könyveket írunk, pontosan leírunk fejlesztési lehetőségeket stb., de a legfontosabb haszna mégis a szabadidő értelmes eltöltése, amikor a pedagógus is lelazulhat kicsit, elengedve a mindenáron fejleszteni akarást, mert tudja, hogy minden rendben, pedagógiai folyamat zajlik, csak épp jól is érezzük magunkat.

Jött most egy régi önkéntesünk, aki másfél éve nem járt Toldon és rácsodálkozott, hogy milyen jól játszanak a kicsik. Betartják a szabályokat, végigülik a partikat. Nagyon kellett ez a megerősítés, ezek szerint történt előrelépés, csak a folyamaton belül ez nem mindig látszik annyira. Megmagyarázom. Az elmúlt időszakban kevesebb lett a bravúros társasjátékos teljesítmény, ami nagyon szembetűnő. Kevesebb a gémer játék, de a 40-50 perces családi játékok is ritkábban kerülnek elő, ráadásul nem is teljesítenek olyan jól bennük a gyerekek. Persze most is van néhány társasjátékosabb arc, de nem ez a jellemző. Ebből néha arra következtettünk, hogy kicsit kifáradt ez a terület, ami akár érthető is lenne, de ez a visszajelzés rávilágított, hogy nem ez történt, egyszerűen máshogy és máshonnan kell nézni. Régen például nem fordult meg 50-nél is több gyerek a táborban, volt, hogy 10-12 lézengett a kultúrban, de közülük 4-5 is komoly játékos volt. Most nem ritka, hogy 20-25 gyerek is játszik egyszerre, így kevésbé tűnik ki, hogy van most is 3-4 gémer attitűddel rendelkező gyerek. De ez nem baj, ez inkább pozitív. Kicsit most az az érzésem, hogy észrevétlenül elérkeztünk oda, ahova mindig is gondoltuk magunkat. Valóban nem a magas minőségű játék, nem a tréning, nem az edzés a lényeg, hanem az, hogy tömegek foglalkozzanak olyasmivel, ami észrevétlenül fejleszti őket. Pár éve még nem tudtuk leültetni 8-10 jó társas mellé az 5-6 éveseket, mert nem voltak ilyen játékaink. Ehelyett volt, aki kitűnt a tehetségével és nagyobbaknak való társasokban brillírozott. Ez látványos és jóleső, de ha az egész települést és az összes gyereket nézem, akkor most sokkal előrébb vagyunk. Nem mindenki rajongó, nem mindenki tehetséges, de mindenki ismer iskolás korára 10-20 társasjátékot, amiket végig tud játszani, be tudja tartani a szabályait és gondolkodik rajtuk. És ez nem azért nagy dolog, mert hátrányos helyzetűek. Nagyon sokszor látom, hogy ennyi játékstruktúra megértése és működtetése bárhol nehézséget okozhat. Sőt, a saját tanodánkban tudok a legkönnyebben szabályt magyarázni: sokkal erősebb az a hatás, hogy rendszeresen játszanak ők is és körülöttük a nagyobbak is, mint a hátrányos helyzetű státusz.

Még két sztori. Az egyik nagyon kedves, a másik felemás. A nyáron készült egy papírszínház előadás, ahol a kicsik beleírták a történetbe a nagyok egyik kultikussá vált kártyajátékát (Tichu). Azt gondolom, hogy az ilyen történetek pontosan képesek megmutatni, hogy a társasjátékozás mennyire egy közösség részévé tud válni. És innentől nincs más dolgunk, mint néha elemezgetni a pozitív hatásokat, hogy a munkánkat tudatosabbá tehessük.

A másik sztori az utolsó tábor utolsó gyerekekhez kötődő eseménye. Tulajdonképpen már vége volt a programnak, a gyerekeket elindítottuk hazafelé, készülődtünk pakolni, takarítani. Én is már csak szöszöltem, amikor kissé váratlanul egy elég komoly bunyót kellett szétválasztanom az utcán, igazából csak mázli volt, hogy észrevettem, már mentek haza, amikor összeszólalkoztak. Fontos ezekről is írni, mert nem szeretnénk csak a csodálatos eredményeket lobogtatni. Lényegesen kevesebb konfliktusunk van, mint 7-8 évvel ezelőtt, de azért a nyár végére elfáradnak a srácok, főleg, hogy előtte egy kis karantén is megzavarta őket. Szóval, ha összeeresztünk olyanokat, akiknek konfliktusos a viszonyuk, akkor figyelni kell ezekre. Hiába lett kevesebb, hiába vannak eredmények, azt azért nem írhatjuk le, hogy felszámoltuk az agressziót, mindenki szereti egymást és boldogan együttműködnek a nap 24 órájában. Egyrészt sose fogunk elérni ide, másrészt ide akarunk elérni. Ez egy ilyen meló.

De miért is kapcsolódik ide ez a sztori? A bunyó után, amikorra mindenkit megnyugtattunk és hazavittünk, és beszéltünk a szülőkkel is, akkor az egyik kollégám megjegyezte, hogy pedig milyen jót kalaháztak előtte. A bunyóban részt vevő három gyerekből kettő. Az a kettő, akiknek előző nap is volt összezördülésük. Szóval a játék bárkiket össze tud hozni, leköthet akár két ellenséget is, akár az agressziójukat is kiélhetik egy kétszemélyes absztrakt játékban. Ez az egyik kulcs amúgy a konfliktusok és az agresszió megelőzésében – és nem az iskolaőr -, hogy tudjanak együtt tevékenykedni a srácok, akár olyanok is, akik rühellik egymást. De azt is mutatja a sztori, hogy ez csak egy kulcs a sok közül – de nem az iskolaőr a másik.

Az egész munkát jól szimbolizálja ez a történet. Van egy eszköz – a társasjáték -, ami leköti a srácokat, értelmes időtöltést biztosít, kapcsolatokat teremt. Ezzel egyrészt kitöltünk űrt: ezt lehet csinálni, nem kell mondjuk egymásnak feszülni helyette. De nem csak kitölt, hanem tanít is, például arra, hogy majd amikor nem játszunk, akkor sem kell egymásnak menni. A harmadik tábor végére elfáradtak a srácok és mi is, így a szokásosnál több konfliktus lett. Így van valahogy a nagykép is: tartunk valahol, többnyire működnek a dolgok, de még nem értünk a végére, még nincs minden a helyén, még nem találtuk meg az összes eszközünket, mert még el tudunk fáradni, még ki tudunk zökkenni, még vissza tudunk lépni. Egyre rövidebb ideig, egyre kevesebben, de attól még ez azt jelenti, hogy nem vagyunk az út végén, sok a tennivaló.

(Egyébként meg, csak simán elképesztő élmény volt együtt játszani a gyerekekkel és újra felépíteni a kapcsolatainkat a karantén miatti távollét után.)

Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel!