Tavaszi fáradtság

Minden évben eljön egy pont, amikor hirtelen, néha minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra elfáradnak a foglalkozásterveim. Egészen addig jól bírják a sarat, amin persze a szünetek és a projekthetek is segítenek, aztán mindig más időpontban – idén például áprilisban, a tavaszi tábor után – egyszer csak úgy döntenek, hogy eddig bírták. Kész, nincs tovább. Van, hogy ennek én vagyok az oka, kipurcanok és egy ponton azt érzem, ennyi volt, nincs több ötletem. Ezen kicsit könnyebb segíteni, és általában a többiek segítségével sikerül inspirációt találni, vagy a tanévünk menetén változtatni kicsit. De valahogy mindig eljön egy olyan időszak is, amikor egyszerre több mentoráltam is azt mondja, hogy köszöni szépen, végigcsinálta az évet eddig a terveim szerint, tovább is bírta, mint gondoltam volna, most viszont már elég volt a tanulásból. És az igazán izgalmas, hogy ezekre milyen válaszokat sikerül találni.

Időpontot változtatunk
Egy másodikos lánnyal az történt, hogy egyik héten még jött, aztán a következőn már nem akart. Aztán megint nem, és megint és megint. Közben volt egy tavaszi szünet is, ahol egyébként rendszeresen részt vett a programokon, utána duplázni, azaz extra alkalmon is volt nálunk, de valami történt az egyéni tanulásaival a saját időpontjában. Míg február végéig 19-szer jött a tanulós idejében, addig márciusban és áprilisban is csak egyszer-egyszer sikerült elhoznunk. Ha segítségül hívjuk a tanulási naplót a motivációvesztés megértéséhez, nem sok minden derül ki. Az “Érdekelte” oszlop átlaga a négyfokú skálán addig a pontig, amíg rendszeresen járt 3,57, az azt megelőző négy alkalmon pedig 3,7, ami azt jelenti, hogy többnyire nemcsak “Néhány feladatnál volt érdeklődő” (3-as érték), hanem akár “Végig érdeklődő volt” (4-es érték) az egész foglalkozás alatt. A szöveges részben pedig ilyeneket olvashatunk: “simán jött úgy is, hogy nem volt a korosztályából most senki”, “elvolt, de önmagukban a feladatok nem motiválták, viszont a számhúzásnál a dobozzal leharaptam a kezét, azon végig kacagott”, “igazából mindent szívesen csinált”. De nemcsak a napló volt tanácstalan, egymással, vele és az anyukájával beszélve sem találtuk meg igazán az okot. Arra jutottunk, hogy egyszerűen lehet, hogy csak elfáradt. Ezért most variáltunk kicsit az órarenden, így az iskolából tudjuk elhozni, egyébként egy csak fiúkból álló csapattal. És egyelőre ez működik, ilyeneket írunk róla: “jókedvű volt, érdeklődő”, “mindent megcsinált, bár többször jelezte, hogy menne ki játszani”, “kíváncsi volt, hogy hány feladat lesz, mik lesznek”.

Megkérdezni a gyereket
Egy harmadikos fiú az idei évben nagyon sokáig szárnyalt, már ami az egyéni tanulásokat illeti. Neki az olvasás ment mindig nehezebben, egy időben nem is szerette azt gyakorolni. Aztán megérkezett valahogy és már tavaly sem utálta egészen, idén pedig kifejezetten jól lehetett vele haladni a Játékház könyv segítségével. Matekból hasonló volt a helyzet, új témákat, új eszközöket is jól fogadott, de lehetett ugyanazokkal is foglalkozni vele több héten keresztül is. Egészen március közepéig a tanulási naplóban az “Érdekelte” részre adott átlag 3,77 volt, március végén és áprilisban viszont 3,25-re esett vissza. Ami nem kis változás, ráadásul néhány addig jól működő eszközzel, így például a Játékházzal szemben is kifejezetten ellenálló lett. Mi történhetett? Biztos nem ez az egyetlen ok, de visszanézve most az látszik, hogy pont egybeesik a motiváció visszaesése azzal az időponttal, amikortól nem kísérletezünk vele a tanulások végén. Mivel addig az idei tanévben már majdnem minden kísérletező szettünket végigpróbálta, azt gondoltam, biztos unja már. Nem akartam túlfeszíteni, így más témához, a fotózáshoz nyúltunk. Hiszen szereti a telefonokat, szívesen csinál gépes dolgokat, szeret kapcsolódni másokhoz, akiknek kvízt is csináltunk így. Jó ötletnek tűnt, csak akár meg is kérdezhettem volna róla. Bár nem vette rosszul az új témát, valami mégis elromlott. A legutóbbi alkalmon aztán ki is mondta kerek perec egyből a tanulás elején, hogy ő nem fotóz. Semmit. Sehogy sem. Feladatokat viszont csinál, és kiderült, hogy kísérletezni akar még. Ezt választotta megint. És azóta 4-es a motivációja. Megint. Jók ezek az emlékeztetők, hogy bármilyen bölcsnek is gondolom magam, néha nem nekem kell tudnom a tutit.

Amikor nincs válasz
Egy másik harmadikos fiú tavaly alig hiányzott, összesen 39-szer jött egyéni tanulásra a tanodába. Hétfőn, 4 órakor, a busztól. Jó tervnek tűnt így idén egy olyan csapatban, akikkel jóban van, szintén a busztól hozni, csak egy másik napon, csütörtökön. Működött is az ötlet, bár volt egy-két kimaradt alkalom, egészen január végéig rendszeresen járt. Aztán hétről hétre egyre többször elvesztettük. Februárban és márciusban két-két alkalommal jött el, áprilisban pedig a tavaszi táboron kívül csak egyszer tudtuk elhozni. Nála nem volt mindez előzmény nélküli. Amikor jött és nekiállt a feladatoknak, akkor szívesen csinált mindent. Egészen kiemelkedő, 3,92 az “Érdekelte” oszlopban idén az átlaga. Mégis sokszor nehezen jutott el a tanodába vagy a tanodán belül konkrétan a tanulásig, amit a tanulási naplónk remekül dokumentál: “nem akart jönni így”, “nehezen is jöttek el, aztán itt is az volt, hogy nem akarnak tanulni. miután elindult a dolog, akkor viszont nem volt már panasz, csak el kellett jutni odáig”, “tudta, hogy jönnie kell, de folyamatosan mondta, hogy nem akarok jönni. ezenkívül a főzésre van rácuppanva, hogy ő is akar, de a foglalkozás alatt tökre elvolt”, “a szokásos szomorú képpel fogadott, bár most nem szaladt el és kicsin múlt, hogy nem jött el, aztán mégis lett egyszercsak kedve. amúgy itt lenni tökre élvezett”. Próbáltunk sok mindent, hoztunk vele mást, csináltunk közös foglalkozástervet, kötöttünk egyezséget, együtt találtuk ki, miket szeretne a következő alkalmakon, főzés köré építettük a foglalkozását. Pici sikereken kívül nem működött egyik sem. Ha jön és eljut a tanulós helyéig, szeret mindent. De nem akar eljutni. Így ezen a héten, sok-sok küzdelem után elengedtük idénre ezt az időpontot, megbeszéltük, hogy nem fogjuk többet kérdezni. Aztán várunk. Táborokban továbbra is szívesen látjuk és ha valamikor odajön hozzánk, hogy most jönni akar, nem fogunk nemet mondani. De most rajta a sor, meg kell várnunk, hogy ő akarja ezt megint.

Pihentetjük a témát
Egy szintén másodikos lány kicsit kilóg a fenti sorból. Ő nem mindenben fáradt el, jön mindig, dumál, mondja, mit szeretne, mit nem, csinálja a feladatait, újakat kér, érdeklődik, akarja. Egyszerűen csak egy matekos témakörre mondja azt az agya most, hogy eddig és ne tovább. Négy hete elkezdtünk vele szorzással foglalkozni a tanodában, ami akkor logikusnak is tűnt. Egyrészt az iskolában már javában gyűrték ezt a témakört, másrészt 100-as számkörben addig nemcsak számfogalom, de műveletek terén is mindent rendben találtunk. Sőt, igazából azóta is: tud kettesével, ötösével, tízesével számolni, megy neki az ismételt összeadás, le tud olvasni szorzatokat úgy, hogy miből mennyi csoportot hozunk létre, ki is tud rakni ilyeneket. Megy minden itt is, kivéve ha kimondjuk, hogy ez szorzás. Onnantól minden szétesik, semmit nem ért, teljesen összezavarodik. Egyszerűen nem tudja az új műveletet most még befogadni. És ezt el kell fogadnunk. Nem szeretnénk, ha megutálná a szorzást, azt pedig végképp nem, ha emiatt a matekot is, miközben a szorzótábla memorizálása valószínűleg nem okoz neki gondot az iskolában. De az értelmezésére most még nem áll készen, így bár másodikban ilyenkor ha csak lehet, ezt szoktuk gyűrni, most teljesen más témakörbe kezdünk, geometriázni fogunk. Egy alkalmas időben pedig, például egy nyár végi táborban majd újra belevágunk.

Hát most így. Keresgéljük a motivációkat, és reméljük, segítenek a fenti változtatások, hogy minél több kitartson belőlük év végéig. Ha pedig nem, akkor jöhet megint egy-két újragondolás, amihez talán ez a blog is hozzátesz majd egy kicsit.

Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel!