Augusztus végével ketten elköszönünk a tanodától, már nem leszünk itt munkaviszonyban tanodapedagógusként. Az elmúlt évek alatt sok blogot, posztot, foglalkozástervet írtunk, néha bizony nehezen és szenvedve. Többször felmerült az ilyenkor, hogy írjunk felváltva, egy mondatot Julcsi, egy mondatot Tami, esetleg szavanként cserélgessünk, de ez aztán sosem működött valamiért. Most búcsúzni nehéz, szóval ha nem is szavanként vagy mondatonként, de megpróbáljuk végre felváltva összeszedni az ezzel kapcsolatos gondolatainkat. Hátha most valami kisül belőle.

Julcsi: Sokáig fura volt abba belegondolni, hogy Toldra dolgozni járunk és tűnődtem, hogy hogyan lehet valamit munkának tekinteni, amit ennyire jó csinálni, amit nehéz kiverni a fejünkből a hétvégéken és szünetekben is, ami ennyire feltöltő és összefonódik velünk meg, amit a barátaimmal tudok csinálni. Hosszú évekig tartott, amíg izgatottan keltem fel szerda vagy hétfő reggel, hogy na, indulunk Toldra. Aztán persze ez az évek során változott, elkezdtük egyre jobban érezni a távolságot, a munka súlyát, a fáradtságot, a pénteki hazautakat, de maradt továbbra is egy nagyon szerethető, rugalmas és folyamatosan gondolkodásra késztető munka.

Tami: Nem tudom, hogy lehet jól elköszönni egy helytől, ami a legjobb és a legfontosabb volt az eddigi életemben. Szakmailag, barátilag és emberileg is. Az egyik anyuka mondta a tábor utolsó napján, hogy nem szereti a búcsúzkodást, és bár nem volt kérdés, hogy elköszönünk egymástól akkor is, ha nehéz és szomorú, rá kellett jönnöm, hogy tényleg, én sem szeretem. Szóval ahelyett, hogy egy búcsúblogként gondolok erre, inkább legyen ez egy korszak lezárása és egy régi-új kapcsolódás kezdete. Négy év önkéntesség, nyolc év tanodapedagógusság után most újra önkéntesség jön. És bár szeretem, ha szép szabályosan jönnek egymás után a számok, remélem, nemcsak négy évig.

Miket szerettünk nagyon csinálni a hétköznapokban?

Tami: Nagyon sokszor megkérdezték, hogy mi a legnagyobb eredményünk a tanodával, vagy nekem mi a legfontosabb siker. Ezeket továbbra sem tudom, ennél sokkal kisebb, hétköznapi dolgok jutnak most is eszembe. Az például, hogy jó volt zsinórlabdázni kikötött madzaggal a benőtt füvű focipályán 2013-ban, reggeli edzéseket vezetni csak lányoknak tavaly, toldi olimpiai sportággá tenni a zsinórlabdát és röpizni is most nyáron a tanoda udvarán rendes nagy hálónál. Vagy az, hogy nehéz volt pingpong asztal mellett matek feladatokat kitalálni a pótvizsgára készülve felsősöknek az első nyáron, nehéz volt elkezdeni készülni az érettségire kamasz középiskolásokkal a covid alatt három éve, és nehéz volt idén tavasszal szorzótáblás feladatokat elrejteni egy másodikos kislánynak, aki folyton lefülelte, hogy ez matek. És még az is, hogy egészen hihetetlen, hány éven keresztül kísért és néha kísértett minket egy olyan összetett kártyajáték, mint a Tichu. Szerettem szülői klubokon, matek feladatokon, fejlesztési területeken – bizony! -, ovis mondókákon, kinti játékokon, olimpián, természettudós projekten, tanuláshoz kapcsolódó társasokon, otthoni mesélésen, logikai játékokon és az érettségin gondolkodni. És szeretnék továbbra is, ha már nem is egyszerre mindegyiken, de egy-egy projekt és tábor kapcsán mindenképp.

Julcsi: Szerettem az év eleji hétköznapokat: tiszta lap, új excel táblázatok, rendbe tett tanoda, friss gyerekek és friss pedagógusok, sokat lehet kint lenni, de már nincs nagy hőség. Jó volt mindig beszélni a gyerekekről, keresgélni az új utakat. Több hétre előre kitalálni egy keretet, témát, eszközt egy-egy gyereknél és utána megvalósítani. Szerettem az új tanoda kert változásait évszakonként és azt a gyerekekkel felfedezni. Hógolyózni, ha esett a hó, diót törni, ha ősz volt, virágokat szagolgatni és bóbitát fújni, ha tavasz. Kicsit rossz ez a múlt idő, majd remélem jönnek az új, önkéntes szeretemek.

Kedvenc projektek

Julcsi: Csomó kis projektünket szerettem, nehéz választani. Az egyik első önállószerű kezdeményezésem azt hiszem, amikor óriásbuborék recepeteket teszteltünk és vittük az egyik nyári táborba, de nagyon szerettem az adventi naptárat és a hozzátartozó feladatokat is kitalálni minden évben. Csináltunk egy csomó természettudományos projektet is, onnan nem is tudok választani, mert mindig nagyon bepörögtünk a tervezéskor. Több táborban is volt, hogy kis csapatokba osztottuk a gyerekeket és valamit készítettünk, pl a toldi olimpiára, nyári vásárra, természetvédelem témakörben. Ezek is mindig izgalmasak voltak, a legszívesebben arra emlékszem, amikor a csapatom megvette egy viszonylag peremen levő kisfiú ötletét és menő a boltok bejáratánál lévő csavarós automatákat csináltunk. A legutóbbi kedvencem a madárbarát kert kialakítása és követése volt, nagyon jó érzés volt, hogy a gyerekeket is mennyire behúzta a dolog és közben sokat beszélgethetünk madarakról.

Tami: Azt hiszem, én a projektek tervezését, előre kipróbálását szerettem a legjobban. Ilyenkor néha Budapestre jött Told, hogy a Margit-szigeten, csöpögő esőben próbáljuk ki az első természettudós kísérleteket vagy egy KFC-ben beszélgessünk matekos problémákról. Szerettem a platóni testekről szóló projektet, különösen azt a részét, amikor dodekaédert ragasztottunk spatulákból. Szerettem, hogy túlbonyolíthattuk ezeket, aztán valahogy mégis összeálltak. Szó szerint is. Szerettem, hogy Julcsi pont ugyanolyan lelkesen próbálta a kész dodekaédert a fejére, mint aztán a gyerekek is, amikor meglátták. Szerettem puzzle darabokat keresgélni, színes projektes társasokat játszani, dinnyekukát készíteni a kocsiba és szemetet szedni bele.

Személyes szálak

Julcsi: Nem csak kötődéseket, barátokat meg iszonyat sok élményt és tapasztalatot kaptunk itt, hanem számtalan levelet, kis mütyürt, matricát, karkötőt is. Egy 19 éves most már felnőtt lány mini tigrise időnként a kezembe akad itthon és rendszeresen hordom a kedvenc pólómat, ami tiszta festékes lett, miután egy kislány úgy érezte, hogy neki csupa festékes kézzel kell hirtelen hátulról megölelnie. Egy-két évig volt egy nagyon jól működő, alsós lánycsapatunk, akik tanulás végén mindig szerepjátékoztak. Ők is mindig készültek valami cuki dologgal, de az egyik legkedvesebb, amit ketten kaptunk Tamival egy szívecske lufival kísérve, ezt még nem tudjuk, hogy ki fogja őrizni a következő években.

Tami: Nekem sem csak olyan komoly szakmai érveim ám. Jó volt megismerni a legjobb barátaimat itt, akikkel néhány gyerekek szerint egy időben, vagy talán azóta is együtt lakom Budapesten. Jó volt velük dolgozni Toldon és társasozni a vonaton ennyi éven át. Szerettem, amikor hosszú névkeresés után végre rájöttünk, hogy létezik, amit csinálunk és elkezdtük tanodának hívni. Jó volt lent lenni a tesómmal, régész projektet szervezni a férjemmel, meglepetés lánybúcsút kapni a középsulis lányoktól. Hihetetlen, hogy láthattam gyerekeket, ahogy ovitól a középiskola végéig, pelustól a felső tagozatba vagy az anyukájuk hasából a tanodába nőnek. És nehéz volt elköszönni néha önkéntesektől vagy munkatársaktól, még nehezebb pedig gyerekektől.

Köszik

Köszi gyerekek és szülők, hogy jártatok hozzánk, köszi a sok buszmegállós vagy kocsizós beszélgetést, köszi, hogy befogadtatok minket és a tanodát, köszi, hogy ennyi éven át részei lehettünk egymás hétköznapjainak!

Köszi Nóri, hogy szabad utat engedtél nekünk és minden anyagi, eszközi támogatást is biztosítottál a tanodának!

Köszi Máté, hogy olyan dolgokat is láttál, amiket nem tudtunk, hogy vannak bennünk, köszi a sok együtt játszást és hogy a barátunk is lettél!

Köszi önkéntesek és volt kollégák az összes társast, tetkót, hennát, naplementés sétát, métát, futást, fagyizást, retro zenézést, szakmai támogatást!

Köszi Tami, hogy kitalálhattam a gondolataid az elmúlt 8 évben és a fél hetes együttlakásokat meg kb. az összes ötletem támogatását!

És köszi Julcsi a közös agyalásokat gyerekeken, projekteken, halloweenen, hogy megtanítottál horgolni és évszakokhoz passzolóan díszíteni, hogy tesztelted a matek feladataimat, szendvedtél új logikai játékokkal és a legindokolatlanabb pillanatokban is beszélgettél velem német szavakról vagy a fény hullámtermészetéről.

Julcsi: Ami még mindig jól esett, hogy bár lehet a családom és a nem tanodás barátaim sose értették, hogy miért pont egy 230 kilométerre fekvő helyre járok dolgozni és nem túl egyszerű a találkozás velem, de sose kérdőjelezték meg ezt a döntésemet, sőt akár látogatással, akár bátorítással vagy ilyen-olyan eszközzel is hozzájárultak az elmúlt 12 évemhez.

Tami: Felnőttként a legtöbben úgy ismertek meg, hogy nagy hátizsákkal a hátamon jövök Toldról vagy épp megyek. Vagy arról beszélek, hogy most jöttem vagy mindjárt megyek. Itt nőttem fel és az identitásom részévé vált tanodásnak lenni szakmailag és minden más értelemben is. A Julcsi, az óvónéni és a tanodás megnevezések mellett hallgatok például a szia tanoda köszönésre is, de a Csatári Csatara, Kami, Trami ideiglenes beceneveket is itt kaptam. Most pedig a kezemen már egy varázsóra minden órában emlékeztet rá, mennyi mindent éltem át itt az elmúlt 12 évben.

A szia tanodára pedig remélem, még sok-sok év múlva is hallgatni fogok/fogunk, még akkor is, ha most mi mondjuk: Szia Tanoda! Nemsokára azért újra találkozunk!

Julcsi, Tami

IRATKOZZ FEL!