Közös élmény, közös tanulás – Vulkánprojekt a tanodában
A tanodában mindig is fontos helye volt a kísérletezésnek – szó szerint és átvitt értelemben is. Hiszünk abban, hogy a gyerekeknek teret kell adni a próbálkozásra, a felfedezésre, a hibázásra és arra is, hogy játékosan tapasztaljanak meg jelenségeket, amiket egyébként talán csak könyvből ismernének meg.
Szeretem, amikor a gyerekek bátran nyúlnak valamihez, amikor nem félnek attól, hogy mi lesz a vége, és csak mennek előre, mert érdekli őket, mert kíváncsiak. Egy negyedikesem, különösen szereti a kísérleteket, így már régóta rágta a fülem azzal, hogy vigyünk több kísérletezést a foglalkozásokba! Teljesen a komfortzónámon kívül, naná! Miért is ne? De mi lehetne még ebből, azon túl, hogy „kísérletezünk egyet”?
„Legyen vulkán” – mondta. – rendben, legyen vulkán! És már csak úgy ontottuk magunkból az ötletek amiket listáztunk! Ez nem is csak egy kísérlet, ez egy projekt!
„Legyen napló… legyen terepasztal hozzá…. legyen papírmaséból, építsük meg, legyenek dinoszauruszok körülötte, legyenek fák, legyenek vendégek akik megnézik a robbanást, őket meg kell hívni, legyenek meghívók, legyen róla plakát, hogy tudják mik azok a vulkánok és legyen minden is ami vulkánokkal kapcsolatos!”
Ezeken ügyködtünk lelkesen és mindent naplóztunk, az első lépésektől az utolsóig, pipáltuk ha elértük azt a mérföldkövet, fotókkal is gazdagítottuk, terveztünk és jegyzeteltünk!
Februárban kezdődött a projekt és most értünk a végére.. A folyamat pedig rengeteget tanított mindkettőnknek!
Miért is fontosak az ilyen projektek?
Ez a projekt nem haladt mindig egyenletesen, sokszor félre kellett tennünk – volt, hogy betegség szólt közbe, máskor más fontos tanulnivalók kerültek előtérbe. De valahogy mindig visszataláltunk hozzá. A vulkán ott várt ránk, türelmesen. Még akkor is, amikor egyszer véletlenül kint hagytuk az erdőben egy hétvégére, ott várt ránk, hiszen dolgunk volt vele!
Az elmúlt héten pedig elérkezett a várva várt pillanat. Székeket vittünk ki a filagóriába, előkészítettük a terepet, a vulkánt, a hozzávalókat. A közönség helyet foglalt, minden készen állt. És amikor végre megtörtént a vulkán kitörése, valahogy az egész még annál is jobb lett, mint amit előre elképzeltünk. Mondhatnám, hogy nem volt tökéletes, de én annak láttam, és ő is, és szerintem ez a legfontosabb.
A projektalapú tanulás sem egyenes út. Nem mindig úgy, nem mindig akkor történik, ahogy tervezzük. Tele van váratlan megállókkal, újratervezéssel, és közben rengeteg olyan apró tanulással, amit előre nem is látunk. Kis mentoráltam nemcsak a vulkánokról tanult – hanem tervezni, önállóan dolgozni, visszatérni, ha valami félbemaradt, és örülni annak, amit közösen hoztunk létre. Én pedig nem csak egy kémiai reakciót tanultam, vagy a papírmasé útvesztőit – hanem azt is, hogy türelmesnek kell lennem, rugalmasabbnak főleg ha közbe szól valami és elsőre nem úgy alakul, ha egy projekt a vártnál több időt vesz igénybe, és olyan jó, hogy ketten voltunk ebben, hogy volt aki mindig emlékeztetett rá, hogy ez milyen fontos és láttam magam ebben a projektben gyerekként is, tele izgalommal és alkotásvággyal. Megjegyzem, nem is lehetett volna kreatívabb, kitartóbb és bátrabb társam ebben!
A vulkánnapló most már elkészült, lezárult és emlék marad. De ami igazán fontos, az az, amit közben átéltünk. A projekt az út, a próbálkozások, a várakozás, a visszatérés, a közös élmény. A projekt arról szól, hogy időt adunk egymásnak, és hagyjuk, hogy közben valami tényleg történjen.
És ez nem csak egy vulkánprojektről szól…
