Valami bennünk mindig visszavágyik az egyszerűséghez. Talán emlékeztet arra, hogy milyen az, amikor mindenünk megvan úgy, hogy közben alig van valamink. A zaj, a kijelzők fényei mögött, a képernyőkön túl, mindig ott van a lehetőség, hogy újra és újra kapcsolódjunk az alapokhoz. A fák alatt töltött idő, a csillagos égbolt látványa, a tűz pattogása kiinduló és egyben visszatérő pontok, alapok, amelyek összeterelnek bennünket. Generációkat, családokat, barátokat, ismerősöket és idegeneket.

A nomád tábor során a természet nem díszlet, hanem tér volt, amelyben mozogtunk nap, mint nap, éltünk és jelen voltunk. Nemcsak köves utakon és erdei ösvényeken haladtunk, hanem belső utakon is, amelyek új irányokat nyitottak és nyithatnak meg. A zárónapi bicikli adomány érkezése felébresztett egy régi kapcsolódást, új terveket visz magával. Idén három család volt, akik együtt vállalták az önkéntességet. Gyerekek, szülők, nagyszülők. Más-más módon segítettek, de egy célért tettek: hogy a tábor mindenki számára felejthetetlen élmény lehessen. Felelősségvállalás, együttérzés, közösségi gondolkodás, több volt ez, mint önkéntesség. Ez már nemcsak “segítség”, hanem szokás, hagyomány, közös élmény. Ők nem vendégek a táborban, ők alappillérek. A hét véget ért, a sátrakat elpakoltuk, de amit hazavittünk, az megfoghatatlan: kapcsolódás, élmény, közösség, inspiráció, szabadság, gazdagság.

A nomád tábor nem csupán egy esemény – hanem egy életérzés. Üzenet kicsiknek és nagyoknak, nomád társaimnak: folyt.köv.!

Anna

Számomra a nomád tábor legszebb pillanatai azok voltak, amikor megéreztem, hogy mindenki otthon van ebben az egyszerűségben, melyet Anna is említett. Amikor együtt játszottunk reggelente a friss levegőn, amikor a fiúk és lányok sátrai mellett halk nevetések és esti történetek születtek, vagy amikor az alkotós napon mindenki csendben elmélyült abban, ami örömet adott neki, a barkácsolásban, az erdei kunyhó készítésében, a gyöngyözésben, agyagozásban, szövésben… Mintha mindenki megtalálta volna a maga kis szigetét, szigeteit.

A Kecske-tóig vezető kirándulás, az úton lévő virágok színei, a slagos udvari játék, a közös éneklés és a tánc a tűz körül mind azt üzenték, hogy nem kell sok ahhoz, hogy életre szóló élményeket szerezzünk egymásnak. A gyerekek természetesen kapcsolódtak ehhez az életformához, mintha mindig is a részükről szólt volna. S most mi is ebben voltunk, együtt. Tanítottak nekünk, s én ezt annyira szeretem. Hogy tudták a séta utat a tóig, hogy otthonosak voltak a főzésben, az építésben, a táncban, mennyi mindent adhatunk egymásnak.

„Táborvezetőként” nekem is ajándék volt: bár sok mindent terveztem, végül pont abból születtek a legszebb pillanatok, hogy néhány dolgot elengedhettem. Így mindenkinek jutott idő, tér és szabadság, hogy a saját tempójában élje át a tábor napjait.

Ez a tábor volt az utolsó a nyárból, és számomra igazi levezetés, feltöltődés és ráhangolódás a következő tanévre. Megadott mindent, amit szeretek a nyárban: a mezítlábas sétákat, a közös nevetéseket, a táncot és a zenét a tűz körül, a reggeli madárcsicsergős jógát a lányokkal, a sátorozás közösségi varázsát, az alkotást a szabadban, a közös főzést és vacsorát, amit a gyerekekkel együtt készítettünk, és a naplementéket, amelyek mindig Toldon a legszebbek.

Ez az egyszerűség valójában gazdagság.

Ezzel a szemlélettel kezdeni az évet, pedig rendkívül motiváló és sok-sok lehetőséget rejt magában. Folytatjuk bizony…

Vivien