Hogyan ne engedjük el őket?
Az idei évben úgy érzem különösen sok olyan dolog van, amiknek újra és újra neki kell fussak ahhoz, hogy megértsem. Hogy megpróbáljam más szemszögből nézni, átkeretezni. Van, amikor ez már kicsit jobban teszteli a türelmem és talán a kapacitásomat is. Egy ilyen dolog az utóbbi időben a felsősök… leginkább a középiskolások helyzete.
Hogyan ne engedjük el őket?
A múlt héten négy nap alatt, négyszer találkoztunk a felsősökkel. Kettő iskolalátogatás, pályaválasztás szempontjából, egy vitaklub és egy felsős szintén pályaválasztással kapcsolatos foglalkozás. Ezek tökéletes alkalmak voltak arra, hogy kicsit jobban megvizsgáljuk azt, mi motiválja őket ebben a témában? Hogyan viselkednek gyakorlatban amikor egy új intézménybe kerülnek?
Mindig azt hiszem ismerem őket. Mindig azt gondolom, hogy mivel korban elég közel állok hozzájuk, talán még meg is értem őket, ezt a gyors világot, hogy minden nap változnak, hogy nehéz kapaszkodni valamibe ami leköti őket, ami elérhető számukra és még pénzt is kereshetnének vele. Mert az motivál.
A kamaszkor mindenhol kemény terep, de hátrányos helyzetű roma fiataloknál különösen összetett. Egyszerre jelenik meg náluk a nagyon erős kortárshatás, a motivációs hullámvölgy és az, hogy nincs valódi kontroll a saját életük felett.
Ahogy leírtam ezeket rögtön a szemem előtt vannak az arcok, a tekintetek ahogy a fejemben élnek ők és minden egyes mondathoz bevillan egy jelenet amit velük való munkában tapasztaltam.
A héten a középiskolai nyílt napokon többször is előjött ugyanaz a jelenség: a „nem tudom” mögött valójában félelem van.
A felszínen inkább unottság, flegmaság vagy viccelődés jelenik meg. Ez a kamaszok természetes páncélja. De ezeknél a kamaszoknál a páncél alatt ott van még valami: a tapasztalat, hogy az iskola terepe többnyire nem róluk szólt, és nem nekik kedvezett.
Milyen szemmel gondolkodtunk velük együtt a középiskolában?
Helyileg elérhető…. Ez azt jelenti hogy “csak” hajnali négykor kell felkelni hogy Toldról utazzanak a legközelebbi középiskolákba. Kettő átszállással. 8-ra beérnek. Nevetségesen kevés távolság van egyébként Berettyóújfalu és Told között, autóval körülbelül fél óra.
Kollégium? Nem. Család sem szeretné. Általában gyerekek sem.
Messzebb? Mondjuk Debrecen? Szinte esélytelen. Szükség van rájuk otthon. Szülők tanult tehetetlensége miatt? Vagy tényleg? Ez most nem lényeg. Nem mehetünk messzebb. Ebben kell gondolkodnunk.
A szülők, gondviselők? Hatalmas a szerepük, kellenek ehhez a projekthez. Szükségünk van támogatásukra, a nyitottságukra, megértésükre és partnerségükre.
Olyan iskola kell tehát ami közel van, nem veszi el a gyermek eleve alacsony motivációját, amikor kiderül, hogy nem kapják meg általános iskolában a megfelelő alapokat, sajnos ez van, és olyan iskola kell, ahol vagy nagyon gyorsan szerez szakmát és tud dolgozni rögtön, van kaphat ösztöndíjat, hiszen ha nincs ez, akkor már 16 éves korában a munka jobban motiválja majd, mint a továbbtanulás. A szükség.
Újra és újra nekifutunk. Mert a motivációjuk nem egyik napról a másikra kopik el.. és nem is egyik napról a másikra épül vissza. A kudarc nem az, hogy ma nem sikerült őket felrázni. A kudarc az lenne, ha mi is feladnánk. A mi dolgunk talán az, hogy akkor is ott legyünk, amikor ők éppen eltűnnek… Hogy negyedszer is megszervezzük a programot, a közös tanulást.. a korrepetálást akkor is, ha már a harmadikra sem jöttek el.
Talán erre is jó volt ez a hét. Négyszer velük egy héten. Ők még nem középiskolások, de felsősök. És vannak nagyon jó magjaink, nagyon jó kapcsolódásaink, heti rendszerességgel szervezünk programokat. Kellenek ezek, hogy ne veszítsük el őket, hogy ne veszítsük el egymást.
Korábbi blogok a témában:
