Drámajáték a tavaszi szünetben

Amikor először felmerült az ötlet, hogy érdemes lenne drámapedagógiai eszközöket alkalmazni Toldon, nem nagyon tudtuk, milyen eredményekre számíthatunk. A gyerekek hírből sem ismerték azokat a játékokat, és a hozzájuk tartozó szabályokat, amelyeket levittünk nekik. Gyakorlatilag a nulláról kezdtük. És nem túlzás ezt így megfogalmazni: a gyerekeknek meg kellett tanulniuk, hogyan kell körben állni, meghallgatni, végignézni a többieket, odafigyelni a feladatokra… Nem volt egyszerű dolgunk, de épp ez jelentette a kihívást: egy bizonyíthatóan hatékony módszert beépíteni a toldi gyerekek mindennapjaiba, akik azonban először idegenkedtek ettől.

Most, egy évnyi kemény munka, rengeteg ötletelés/megbeszélés, és még annál is több disputa után a tavaszi tábor végén leültünk a drámás csapattal egy szünetértékelő megbeszélésre: egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Világos volt mindenki számára, hogy megérte a befektetett idő és munka, hiszen a tavaszi szüneti tábor drámás oldalról is roppant jól sikerült, szinte csak pozitív élményünk van róla. A gyerekek megszerették a drámát.

Egy éve a nulláról indultunk. Apró léptékkel haladtunk – haladunk – a cél felé, de a fejlődés már tisztán látszik. A következőkben ennek színtereit és a tavaszi szünet tapasztalatait osztjuk meg – drámapedagógiai aspektusból.

A foglalkozások értékelése persze aligha lehet objektív. Csak egy kiragadott példaként, felmerült, hogy a gyerekek sokkal kevésbé agresszívak, hogy ritkábbak a nyílt konfliktusok közöttük. Azután kicsit belegondolva rájöttünk, hogy ebben egyáltalán nem vagyunk biztosak, hogy könnyen lehet, hogy már nem tűnnek fel számunkra azok a kisebb összezördülések, amiket eleinte még nagy horderejűnek hittünk. De ha némi veszélyt rejt is magában, a megszokás, legalább annyi előnye is van, ezért gondoltuk úgy, hogy a foglalkozások ismertetése előtt sort kertünk arra is, mi hogyan változtunk a kezdeti hozzáállástól mostanáig.

A gyerekek habitusából fakad, hogy mindannyian határozottabbak lettünk a drámás foglalkozások során. Visszagondolva néhány játék, ami a nyáron még teljes kudarc volt, nem biztos, hogy az érdektelenség, hanem talán csak a mi bizonytalanságunk miatt nem tudott működni. Ezzel párhuzamosan beletanultunk abba is, meddig igazodhatunk a gyerekek kéréseihez és hol kezdődik a követelődzés, ami rövid úton véget vetne a foglalkozásnak.

Bár ez eddig úgy hangzik, mintha valamiféle tekintélyszerepet igazítottunk volna a helyi viszonyokhoz, a valóságban azonban éppen az ellenkezője történt. Tudjuk, hol kell befejezni egy játékot, tudjuk, hány kört visel még el, hogy hogyan indíthatjuk el a leggyorsabban, hogyan nem széled szét a figyelem és a legfontosabb, mély pedagógiai tapasztalat, hogy ha a figyelem mégis szétszéledt, akkor rosszul terveztünk. Hiszen a cél nem az, hogy a gyerekek minden délelőtt egy órácskát drámajátékozzanak, hanem az, hogy akarjanak drámajátékozni. Azt reméljük, hogy az elmúlt évben sikerült elindulnunk ebbe az irányba.

A tavaszi szünetben a legnagyobb meglepetés az volt, hogy tudtuk azt csinálni, amit előző este elterveztünk. Talán apróságnak tűnhet, de sok dolog magától ment, elkezdeni vagy befejezni egy játékot kevesebb, mint egy éve még megerőltető, közös kihívás volt. Most tavasszal egy órát végig lehetett csinálni úgy, hogy nem kellett tízpercenként újra összeszednünk a gyerekeket. Ebben nyilván szerepe volt a megszokásnak is (reggel egy óra dráma, utána társas és kézműves foglalkozás délig) de láthatóan igényelték is a drámás foglalkozásokat.

Nagyobb létszámban és hosszabb ideig együttműködőek voltak. Érdekes volt, hogy a nagyobbak gyakran odaültek megnézni a kicsiket vagy egy-egy dalt elénekelni, de már nem volt céljuk, hogy akadályozzák a játékokat.

A foglalkozások légköre alapjaiban megváltozott. Nyáron úgy tűnt, hogy a körjátékokat el kellene felejtenünk, ha reggel azt találtuk mondani: “Álljatok körbe!”, máris vesztettünk 3-4 érdeklődőt, akik innentől az udvarban futkározva kiabálták, hogy nem állnak körbe, mert olyat már játszottunk. Ehhez képest képzelhető a meglepetésünk, amikor vasárnap reggel az érkező gyerekek maguktól körénk ültek és várták, hogy folytatódjon a tegnap félbeszakadt mese.

Sok összetevője van ennek, de egyet mégis kiemelnénk. A citera hatása a gyerekekre megdöbbentő volt. Megbabonázva nézték, amíg énekeltek és sorban megvárták, amíg kipróbálhatják, újra és újra kérték a dalokat, és az egy órás reggeli foglalkozás észrevétlenül belenyúlt a délelőttbe.

Ami a játékokba való behelyezkedést illeti, szemlélteti a következő történet: Amikor múlt nyáron az egyszerű szerepjátékokkal próbálkozva körbeengedtük az egeret, akkor a reakció látványos megdöbbenés volt, látszott, hogy komolyan elgondolkodtak, elvesztettük-e a józan eszünket. Ehhez képest most, amikor őszinte felháborodással mesélik, hogy kis híján kővé változtatta őket a boszorkány, akkor joggal érezzük úgy, hogy valamit jól csinálunk.

Az őszi szünet eredményein fellelkesülve a tavaszi szünet drámás foglalkozásait is egy előre kiválasztott történet, A kiskondás  című népmese köré szerveztük. Minden foglalkozás kapcsolódott a mese egy részletéhez, ezért a játékok is mind dramatizálva voltak. Ez már magában is sikerélmény számunkra, hiszen ízig-vérig valódi drámás foglalkozásokat tarthattunk, sőt elengedhettük a versenyszituáció kényszerét is, melybe nyáron még mint biztos motiváló eszközbe kapaszkodtunk. Erre most már nem volt szükség.

Ősszel tapasztaltuk, hogy a mese sok mindenre lehetőséget ad: helyzetben tartja a gyerekeket, a mesei kereteken belül akár indirekt módon lehet fegyelmezni. Ezeket az előnyöket most is láttuk, de már sokkal kevésbé volt szükségünk a mese ilyen szintű “varázserejére”, hiszen általában önként, lelkesen vettek részt a foglalkozáson. Viszont egy nagyon fontos dologra lehetőséget adott: nagyon jól fejleszthető rajta keresztül a fantázia, s ezt igyekeztünk kihasználni. Azok a gyerekek, akik nyáron még meg sem mozdultak, amikor körbeengedtük az egeret, most jobbnál jobb ötletekkel álltak elő, mikor megkérdeztük, hová lehetne bújni, vagy mivé lehetne változni, hogy a királylány ne találjon meg minket.

A legegyszerűbb, önmagában drámajátéknak nem is nevezhető fogócskák, bújócskák, népi gyerekjátékoktól a bonyolult imitációs és szerepjátékokig, a falu utcáira kivitt mesebeli egész délelőttös állomásos játékig sok mindent kipróbálhattunk, dinamikusan váltogatva őket, úgy, hogy mindvégig a mese keretein belül tudtunk maradni.

A kiskondás és a királylány lakodalmának reggelén a gyerekek annyira belemelegedtek a szituációban, hogy nem akarták abbahagyni a játékot. A kultúr udvara spontán kerti partivá alakult.

Távol vagyunk már azoktól a kétségektől, melyeket a nyári táborainkról szóló cikkünkben megfogalmaztunk: “Az úgynevezett valódi drámás foglalkozás gondolata mindvégig kecsegtető volt, azonban annál félelmetesebb. Komoly aggályokkal vágtunk végül neki a szituációs játékok kipróbálásának az első hét utolsó napján, amikor már nem kellett tartanunk attól, hogy saját kiábrándultságunk gátja lehet a későbbi foglalkozásoknak.”

Kevesebb mint egy év elteltével eszünkbe sem jut a bonyolultabb szituációktól való félelem, hiszen maga a mese is egy képzeletbeli valóságot teremt meg: a fantáziánkban megjelenő közös teret és időt.

A központi mesekoncepció miatt ezen a héten alig voltak ritmus vagy koncentrációs játékok. Volt ellenben közös éneklés, citerázás, táncolás: a régebbi dalok felelevenítése mellett új népdalokat is tanultunk, melyek szintén beilleszthetőek voltak a mese dramaturgiájába (Elszökött a siska disznó). Új próbálkozásként bekerültek a páros játékok, mint például az állathangos párkereső, a tükörképjáték, a Mi változott rajtam?, persze ezek is a meséhez adaptálva. Sikeresek voltak a korábban nehezen működő körjátékok is (Róka, róka köztetek, hullahopp karika körbevezetése, mozdulat körbeadása), köszönhetően annak, hogy már maguktól körbe álltak a gyerekek. Továbbra is közkedvelt játék a fogócska, a szünetben például a jól ismert halászfogót alakítottuk át úgy, hogy a kondások kapaszkodjanak össze a szétszóródott kismalacok összegyűjtésének céljából. A mese egyik központi motívuma az elbújás, ezért az ezzel operáló játékokat is kipróbáltuk, pozitív tapasztalatokkal (bújócska variációk, Mi változott?). A sokat játszott kimaradásos körjátékok is új köntösbe bújtatva, de működtek, szívesen vettek részt bennük (székfoglaló), valamit kipróbáltuk a kaput is, ami szintén meglepően jól sikerült.

Az ún. valódi drámás játékok is előkerültek, a mese egy-egy szituációját kellett tablón megjeleníteniük, illetve a nagy sikerű blabla során is egyre ügyesebben és kreatívabban oldották meg a gyerekek a feladatokat.

A fentebb említett cikkben kijelöltük azokat a kompetenciaterületeket, amelyekre szerintünk hatása lehet a drámafoglalkozásoknak. Tekintsünk most vissza erre így, a tavaszi szünet távlatából! Természetesen nincsenek objektív mérőeszközeink, amelyekkel a hatást vizsgálhatnánk, de talán a szubjektív megfigyeléseink is elárulnak valamit róluk.

Elsőként a kommunikációt, a verbális és nonverbális önkifejezés képességét jelöltük meg. Egyértelmű változást, fejlődést látunk ezen a téren: a gyerekek egyre árnyaltabban fejezik ki gondolataikat. Egymás mozdulatait egyre pontosabban képesek utánozni, tükrözni, ebbe hosszasan belefeledkeznek, képesek csak mimikával, tekintettel érzelmeket kifejezni (egyelőre a biztatást, ill. az elutasítást használtuk). Az ön- és társismeretet már nehezebb megragadni, de valószínűleg a kommunikáció finomodásával együtt itt is történnek változások. A játékok folyamán sokkal könnyebben együttműködnek csapatként, mint nyáron. Kreativitásuk sokat fejlődött: szabadon továbbfejlesztik a mesét, együtt mesélnek velünk, ötletelnek, és az ötleteiket meg is valósítják. A testsémát, testképet, téri orientációt megcélzó feladatokban egyre ügyesebbek.

Ezek a látható változások természetesen nem tekinthetők csupán a drámafoglalkozások eredményének. Az, hogy egész évben egy állandó jelenlétet tudtunk biztosítani, hogy folyamatosan foglalkozunk a gyerekekkel – ha évközben nem is a drámás módszerekkel – valószínűleg sokat segített ezeknek a területeknek a fejlődésében is, vagy egyáltalán a feladattudat, az együttműködés fejlődésében.

Marci, Milán, Sári