A meseírásról
Nem is biztos, hogy pontosan emlékszünk, mikor és honnan, de egyszer csak jött egy ötlet: mesét kellene írni a gyerekekkel. Azt tudtuk, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni, nem ülhetünk le a gyerekekkel úgy, hogy akkor tessék, itt az üres lap/képernyő és hajrá. Ki kellett találni a kereteket. Az alap pedig a közös mesélés lett: a gyerek és a pedagógus közös alkotó folyamata. Az egyik elkezdi a másik pedig folytajta és így szövik egymás gondolatait valami új világgá. Igazi pármunka. És működni kezdett, ahogy erről írtunk is már. Ennek a bejegyzésnek viszont az a célja, hogy kicsit rendszerezzük az eddigi tapasztalatainkat, illetve fel szeretnénk hívni arra a figyelmet, hogy ide kattintva néhány mesét bizony a nagyközönség elé tártunk.
Nem célunk írókat nevelni – mi magunk sem vagyunk azok -, csak azt szeretnénk, ha a betűk világa, a szövegek kicsit közelebb kerülnének hozzájuk. Azt feltételezzük, hogy az alkotási folyamat segítségével belülről ismerik meg a mondatok, a történetek működését. A szövegértés az egyik olyan alapkészség, melynek fejélesztése elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek kudarcok helyett sikerélményekkel találkozzanak. Ha pedig látják, hogy ők maguk is képesek összerakni valamit, ami működik, akkor talán lebomlik a szövegek negatív kultusza. Persze az íráskészség is fejlődik, egyre jobban, egyre magabiztosabban fogalmaznak, és még a helyesírásukra is kapnak visszajelzést. Ráadásul gépen írunk, így a digitális kompetencia egyes területeit is tudjuk piszkálni, miközben élvezzük, hogy amit kitalálunk az életre kel. A gyerekek én-könyvébe is bekerülnek a kinyomtatott munkák, ezután pedig örömmel olvassák fel egymásnak, az új önkénteseknek, vagy viszik haza, esetleg be az iskolába. Most pedig egy újabb szint: feltöltve a blogba azt is megélhetik, hogy teljesen idegen emberek is kíváncsiak lehetnek a történeteikre.
A folyamat persze nem mindig egyszerű. A meseírás egyik legnagyobb gátja lehet (különösen a kisebbeknél, de előfordul az idősebb korosztálynál is), hogy hirtelen nem tudnak kitalálni újabb spontán elemeket a saját történetükhöz. Az egyik kisfiú első meséje azért épült a Transformers világa köré, mert azt már ismerte, s abban mozgott otthonosan. Aztán persze a mese végeztével rá lehetett vezetni egy olyan történet írására is, ami egy különálló fantáziavilágára épült, bár a téma még mindig kötődött a már ismert történetekhez. A legtöbb megszületett mese tartalmaz átvett, máshonnan, más meséből beépített elemeket, de végül valami új, valami saját világ alakul.
Szóval, ha nem megy egyből, ha nem megy magától az írás, akkor külső segítséget nyújtunk. Ilyen a Sztorikocka – alapjáték, cselekvéses-, mesés kiegészítők – használata. A kiegészítők választása azért szerencsés, mert nem túl absztrakt, így könnyen válogathattunk a főhősünk cselekedetei között a kockák sorrendbe helyezésével, vagyis a főhős kitalálása után már csak azon kellett gondolkodni, hogy miért is ment az űrbe, s ott milyen kincset ásott ki az idegen bolygón. A legkisebbeknél azonban pont az bizonyult nehéznek, hogy ettől a konkrétabb cselekedetlánctól elszakadjanak. Ők a Sztorikockákon található mozzanatokat csak felsorolták, de nem találtak ki köréjük kerettörténetet.
A Dixit kártyái is remek mese-alapok lettek, s több különböző módon is használtuk őket (például úgy, hogy csak egy kártyáról kell mesélni, vagy úgy, hogy a gyerekek folyamatosan kapnak újabb és újabb kártyákat, amiket bele kell szőniük a mesébe). Ezek a képes kártyák segítenek abban, hogy egy helyszínt vagy főszereplőt adjanak a történethez, amit utána a mesélő a saját fantáziájára bízva cselekedtet. Így született mese az elvarázsolt erdőben élő skorpiófarkú hős oroszlánról, vagy a kővé változott sellőlányról, akit úgy lehet megmenteni, hogy a Holdat ellopják érte. A mesét pedig nem csak egyénileg lehet írni, kipróbáltuk, hogy milyen, ha párban mesélnek a gyerekek. Először féltünk, hogy lesz, aki túldominálja a párját, de ez a félelmünk nem igazolódott: a gyerekek figyeltek egymásra, és ügyesen folytatták azt, amit a párjuk elkezdett.
Mivel elsősökkel, sőt, óvodásokkal is zajlik a mesealkotás ez sokszor csak szóban történik meg, így a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetek csak ott, csak akkor léteznek, és ennek is megvan a maga varázsa. De még az a lány is, aki írni ugyan nem tud, de mesélni annál inkább, ő is megosztja velünk a történeteit, ha valahogy keretet biztosítunk ehhez. Nekünk pedig csupán figyelnünk kell, néha segíteni a történet alakulását, és h úgy adódik jegyzetelni, hogy azért mégse vesszen el minden mese. A többiek viszont – mind-mind alsósok – már az örökkévalóságnak írnak, mi pedig büszkén publikáljuk a munkákat. Jó olvasást!
Bogi, Máté
