A kirándulás miatt pénteken nem volt nyitva a tanoda, így az aznapi gyerekeknek helyet kellett találni máskor, ami nem egyszerű feladat, ha klasszikus, tanulós hetet tartunk. Éppen ezért olyan alternatív megoldást kerestünk, ahol kifejezetten előny, hogy új csapatok jönnek létre, ahol nem gond, hogy kicsit többen vagyunk megszokottnál. Összeraktunk tehát egy hét állomásból álló társasjátékos kihívást.

Az első állomás valamilyen logikai feladat megoldása volt, ahol a különböző korú gyerekek különböző nehézségű feladványokat kaptak. A használt játékok: Archelino, Chocolate Fix, Okos kertész, Rush Hour. Szerettük volna, ha egyénileg vívják ki a részvételi lehetőséget, olyan sikerélményhez jutva ezzel, amiből az egész kihívás során építkezhetnek. Szimbolikusan az első állomás a tanoda kertjében volt, a feladvány megoldása jogosította fel a gyerekeket a tanodába való belépésre. Természetesen készen álltunk arra, hogy segítsük őket, de leginkább arra törekedtünk, hogy megfelelő szintű feladványt kapjanak, így tovább is jutott mindenki.

A második állomáson választhattak fegyvernemet és ellenfelet közülünk. A feladat az volt, hogy a kiválasztott absztrakt játékban két partiból legalább egyszer legyőzzenek minket. Volt Neutron, Okiya, Quarto. A partik tétje az volt, hogy a harmadik állomást is érinteniük kell-e vagy mehetnek egyből a negyedikre. Az volt a cél, hogy egy esetleges győzelem adjon egy kis előnyt, de a vereség se jelentse azt, hogy valaki nem mehet tovább. Úgy láttuk, hogy kellően motiválta őket ez az apróság és a néhány győztes gyerek igen büszke tudott lenni a sikerére, de azok sem szomorodtak el nagyon, akik ellátogattak a harmadik állomásra.

Az ovisok kihagyták az absztrakt játékokat és egyből itt, az Imagine-nél kezdtek. Kiraktunk három olyan képet, ami egy-egy tanodai tevékenységet ábrázol. A kérdés az volt, hogy melyiket tudják a tanodához kötni. Azt mondtuk nekik, hogy csak egy jó megoldás van, kíváncsiak voltunk, hogy melyiket választják a legtöbben. A többség a tanuláshoz köthető képre bökött, de örültünk, hogy voltak, akik a hintázásra vagy a kézműveskedésre is ráismertek. Természetesen mindenki továbbjutott, így megérkezhettek a negyedik állomásra, egy közös játékra.

A feladat az volt, hogy 90 másodperc alatt hozzanak döntést arról, hogy a felkínált három játék közül melyikkel játsszanak. A döntéssel mindenkinek egyet kellett értenie. Bár ez a legtöbbször gyorsan megtörtént, volt egy-két olyan csoport, ahol közel kerültek ahhoz, hogy kicsússzanak az időből, ami azt eredményezte volna, hogy nem tudják teljesíteni a kihívást, tehát volt azért izgalom. A kicsik kooperatív játékok közül választhattak és a Leo volt az abszolút sláger, a nagyobbak viszont versenyeztek. Náluk két játék került elő, a Hick Hack és a Kiwi. A győztes nyereménye itt is az volt, hogy kihagyhatta a következő állomást. A játékok fontos visszajelzéseket adtak számunkra például arról, hogy az ovisoknak és az elsősöknek mennyire nehezen megy az együttműködés, de arról is, hogy a versenyhelyzet kiből mit hoz ki a nagyobbaknál. Jó volt a kihívás kerete, hiszen szankció fenyegette a sportszerűtlen játékosokat, így sokan küzdöttek reflexszerű megnyilvánulásaikkal annak érdekében, hogy végigcsinálhassák a pályát.

Az ötödik állomáson megint az absztrakciós képességüket piszkálgattuk. Kiterítettünk néhány Dixit-kártyát és azt kérdeztük, hogy mit jelent számukra a társasjáték. Meg kellett találniuk, hogy melyik kártya ábrázolja a társasjátékozást. Persze bármelyik, de a srácok még nálunk is nehezen mozognak a „több jó megoldás is létezik” dimenzióban, így sokat bizonytalankodtak. Volt sok esetlen megoldás is, de néhány fantasztikusan átgondolt és indokolt is, ami minket is meglepett. Utóbbiak főleg a társasjátékozás során megjelenő gondolkodásra, döntési nehézségekre reflektáltak, de sokan belelátták egy-egy kártyába valamelyik kedvencüket.

A hatodik állomás volt a cél előtti utolsó. A kicsik Hit the Hat-ben, a nagyok a Jungle Speed-ben mérték össze megfigyelőképességüket és reflexüket. Olyan játékokat választottunk, amikben a játékosok egyesével végeznek és egyértelműen van utolsó helyezett, aki tulajdonképpen nem teljesíti a feladatot. Előbbi azért volt fontos, hogy a győztesnek legyen meg az a kiváltsága, hogy elsőnek jut be a hetedik állomást rejtő szobába és elsőként tudja meg, hogy mit nyert – persze csütörtökön meg szombaton már a többség előre tudta, hiszen körbe ment a hír. Kiesőt pedig azért szerettünk volna, hogy megnézzük miként reagál a csoport. Ugyanis ők döntötték el, hogy a hatodik állomáson utolsó társuk teljesítheti e a kihívást. Mindenféle érvekkel készültünk, hogy meggyőzzük őket, ha esetleg ki akarnak zárni valakit, de örömmel tapasztaltuk, hogy nem volt kérdés számukra, hogy mindannyian megérdemlik. Többször érv is elhangzott, hogy hiszen ő is végigcsinálta a pályákat.

Itt már csak annyi dolguk volt, hogy válasszanak egy a kedvükhöz illeszkedő Maci-kártyát – a jelentős többség valami vidámat választott -, majd el kellett készíteniük a kihívás teljesítését bizonyító kitűzőt, amit aztán büszkén viselhettek. Viselték. Viselik.