Legutóbb arról írtunk, hogy belevágunk az ovisokkal is egy társasjátékos fejlesztésbe, és beszélünk is a társasjáték-pedagógiáról sok helyen, sőt, könyvek is születtek már (Társasjáték-pedagógia, Jól játszani). Folyamatosan kíváncsiak vagyunk, hogy hol is tartunk a folyamatban, aminek egyik fokmérője lehet, hogy milyen nehézségű játékokat tudunk játszani a gyerekekkel. 

Az idei harmadik nyári táborunkban arra tettünk kísérletet, hogy két gyakrabban játszó, összetettebb játékokat is átlátó tanodásunkkal, két hatodikba készülő, egyébként ösztöndíjas fiúval, végigjátszunk 5 nap alatt 5 gémerjátékot. A Magyar Társasjátékos Egyesület szójegyzéke szerint a gémerjátékok “a családi játékoknál bonyolultabb, összetettebb szabályú, gyakorta hosszabb játékidejű játékok. Fő célcsoportjuk az átlagosnál gyakrabban játszó felnőttek (lásd: gémer). Az elnevezést elsősorban a „nehezebb”, bonyolultabb német stílusú játékokra használják, hogy elhatárolják azokat a kategóriára elsősorban jellemző családi játékoktól; de minden olyan játékra szokták mondani, amelynek hosszú tanulási folyamata van, nagyobb idő- és energiabefektetést igényel, a használható és használandó stratégiákat csak több játék után lehet átlátni. Jellemzően a véletlen szerepe az ilyen játékokban kisebb, valamint jól kontrollálható.” Az általunk kiválasztott játékok, a mi klasszikusabb ízlésünket mutatva: Agricola (Uwe Rosenberg, 2007), Nagyfeszültség (Friedemann Friese, 2004), Puerto Rico (Andreas Seyfarth, 2002), Tikal (Michael Kiesling, Wolfgang Kramer, 1999), Tigris & Euphrates (Reiner Knizia, 1997).

Nem szeretnék mindegyik játékalkalmon végigmenni, csupán néhány általánosabb megfigyelést osztanék meg. Mindegyik játékot négy vagy öt fővel játszottuk, így mindig két vagy három ellenfelük adódott a szintén sokat játszó, gémerjátékokban is tapasztalt felnőttek közül. Így különösen szép, hogy összehoztak egy Puerto Rico második helyet, míg egyikük Nagyfeszültségben és Tigris & Euphratesben is legyőzött minket. A Tikalban teljesen vállalhatóan maradtak le, 10 ponton belül voltak a második helyhez képest. Nagyon nagy homály csak két játékban volt tapasztalható; egyikük az Agricolában csupán egy pontot ért el, másikuk a Nagyfeszültség első pár körében hozott megmagyarázhatatlanul rossz döntéseket, így később már hiába állt össze a játék, összességében nagyon lemaradt. Ez a néhány rövid megjegyzés az eredményeikről szerintem jól mutatja, hogy minőségi játékokat játszhattunk. Úgy látszik, hogy az elmúlt évek rengeteg játéka nem múlt el nyomtalanul. Bár igazi gémer játékokkal most játszottak először, a Century – Fűszerút (Emerson Matsuuchi, 2017), a Finca (Wolfgang Sentker, Ralf zur Linde, 2009), a Mamutvadász (Reiner Knizia, 2010), a Medici (Reiner Knizia, 1995), a Splendor (Marc André, 2014), a Tichu (Urs Hostettler, 1991) azért már szépen alapozta ezt a mostani lépést. Arról nem is beszélve, hogy egy For Sale (Stefan Dorra, 1997), egy No Thanks (Thorsten Gimmler, 2004), vagy most egy L.A.M.A. (Reiner Knizia, 2019) megtanulása és sokszori végigjátszása már ujjgyakorlat számukra. Egy táborban napi 3-4 órát töltenek társasjátékozással – nem csak ők ketten, ez az általános iskolás korosztály nagyobbik részére jellemző -, és ez most sem volt másképp, ehhez csaptuk hozzá ezt a kihívást.

De nézzük meg az elejéről is a dolgot. Nem csak az volt kihívás, hogy végigjátsszuk a játékokat, a szabályok megtanítása és elsajátítása legalább olyan izgalmas kérdés volt. Ebben a sorrendben haladtunk: Tikal, Agricola, Puerto Rico, Tigris & Euphrates, Nagyfeszültség. A Tikalért vért izzadtunk, az Agricola nagyon kemény volt, a Puerto Rico vállalható, a Tigris & Euphrates teljesen zökkenőmentes, a Nagyfeszültséget pedig bár már ismerték, teljesen nyugodtan végighallgatták, amíg felelevenítettük az egyik önkéntesnek. Csodálatos volt napról-napra végigélni ezt a folyamatot. Ők már régen tudják, hogy nem kezdjük csak úgy el a játékot, hogy majd közben megértjük – nem fogjuk -, de ezt az újfajta, hosszabb, körülményesebb ritmust nekik is tanulniuk kellett.

A játékukról szerintem nagyon sokat elmond, hogy gyakran játszanak állva. Egyrészt kicsik és nem érnek el mindent, így könnyebben mozognak, másrészt nehéz nekik egy helyben maradni. És? Egyikük percenként kérdezi, hogy ő jön-e már, a másik csettintget, füttyög, be nem áll a szája. És? Minden partiban voltak olyan periódusok, amikor ezek a jellegzetességek mérséklődtek – néha el is tűntek -, egy-egy taktikai döntés átgondolása miatt. Szóval a játék beszívta őket. Egyébként a tanoda egész pedagógiai munkája nagyban épít erre a türelemre: nem rohanunk, nem feszít minket semmilyen központi tanterv, semmilyen kötelezőség. Ha a szabálymagyarázat majd a játék alatt is végig azzal foglalkoztunk volna, hogy csendben-rendben a helyükön üljenek, akkor hamar kiéleződött volna egy olyan konfliktus, amiben teljesen elveszítjük a figyelmüket és érdeklődésüket. Nem éri meg. Folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy a maguk módján előbb-utóbb megérkeznek oda, ahova szeretnénk. Így volt ez most is. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem könyörögtem időnként csendért, amikor nekem kellett volna jó döntést hoznom – és akkor itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, egyszer sem tudtam nyerni: második, második, negyedik, második, második.

És az utolsó játék tökéletessé tette az egész folyamatot. Egyszerre hitetlenkedve, bosszankodva, de csodálkozó örömmel néztük, ahogy az egyik srác kissé idő előtt, remek taktikai húzással lezárja a játékot, látva, hogy még éppen vezet, mi pedig nem tudunk lépni, mert nincsenek megfelelő kártyák felfordítva. Szép.

  •