Ettől a héttől elmondhatjuk, hogy az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodája 500-nál is több foglalkozást tartott meg online a veszélyhelyzet során. A blogban leírtuk már a Baba-mama klub, az Ovis klub, a logopédia és az iskola-előkészítő tapasztalatait is, amik mind azt mutatják, hogy valóban sikerült megszerveznünk a teljes tevékenységünket online is. Ez apró és nehéz lépésekben ment, napról-napra, hétről-hétre. Mindezt visszanézve jogos elégedettség tölt el minket, rengeteg munka van ebben. Most viszont kicsit máshonnan is meg szeretnénk vizsgálni ezt az időszakot.

Ha azt vesszük, hogy több száz foglalkozást szerveztünk és tartottunk meg, ha hozzátesszük, hogy pályázatokon és támogatókon keresztül – hatalmas köszönet! – digitális eszközöket és internetet biztosítottunk a családoknak, melyek nem csak a tanodai munkát segítették, de hozzájárultak az iskolai feladatok elvégzéséhez is, akkor ez egy sikersztori. 

Nekem viszont most inkább az az érzésem, hogy hát ez nem ment túl jól. Nem álltunk készen egy ilyen helyzet valóban eredményes kezelésére. Tele van minden a kormánypropagandával, miszerint a digitális tanrend remekül sikerült. (Bár most heteket biztosítanak majd azoknak, akiknél mégsem, szóval mintha ez mégis valami beismerésféle lenne, többet ne várjunk!) De nem csak ez a fajta sikerkommunikáció jött velünk szembe. Sok nálunk minden rendben, mi mindent megoldottunk és fantasztikusan segítettük a célcsoportot megnyilvánulás is. Akár nyíltan, akár hivatalos megbeszéléseken – jó sokat lehetett tartani online mostanában, hiszen úgyis mindenki otthon van -, akár informális beszélgetésekben, cikkekben, műsorokban. Mivel nem ismerem mások munkáját közelről, ezért nem tudom, de nehéz elképzelnem, hogy csak nálunk és még pár transzparens szervezetnél voltak gondok, nehézségek. Én nem érzem elégnek azt, ami történt. Nem szeretném, ha a kormány azt mondaná, hogy ez a 2-3 hónap rendben volt, mindenki ugyanúgy haladt, mintha iskolába járt volna – az egyébként elég lett volna? – és minden folytatódhat szeptembertől rendben. De azt sem gondolom jónak, ha azt mondjuk, hogy hát a digitális tanrend nem volt az igazi, de a civilek megmentették a helyzetet, a gyerekeket. Mert ez sem igaz. Még azokban az esetekben sem, ahol elértük a srácokat, de tudjuk, hogy közel sem értünk el mindenkit. (Remélem azért azzal mindenki tisztában van, hogy mi fog történni, ha még sokszor elhagyjuk azokat a srácokat, akik már a normál működés során is rengeteg hátrányra számíthattak.)

Az, hogy civilek, pedagógusok, szülők jól teljesítettek, nem hozza magával azt, hogy minden rendben van. Ezt muszáj tudomásul venni. Több gyereknél is tapasztaltuk, hogy nem tudtunk haladni az eltervezett úton, hiába tettünk rá kísérletet. Aztán visszavettünk és gyakoroltuk azt, ami már ment, de kiderült, hogy az sem megy már úgy. Van egy tanulási naplónk, írtunk már párszor róla. Annak egy része arra kérdez rá, hogy egy négyfokú skálán mennyire értette a gyerek az aznapi anyagot. Ezt az önkéntes vagy a pedagógus tölti ki, aki a gyerekkel tanult. Mivel a négy szint rendelkezik leírással, hogy kevésbé legyen szubjektív a kitöltés, azt gondoljuk, hogy képes általános képet nyújtani az adott foglalkozásról. Így néznek ki a szintek ebben a kategóriában:

  1. Nem értette a feladatokat, nem tudta megoldani.
  2. A feladatok megértése és a megoldása is nehézségekbe ütközött, pedagógusi segítséget igényelt.
  3. Értette a feladatokat, de a megoldásban segítségre szorult.
  4. Megértette és megoldotta a feladatokat.

Egyelőre nem végeztünk átfogó elemzést, de megnéztem az egyik srácnál, akivel sokat tanultam, hogyan alakultak a számok. Szeptembertől március közepéig 24 foglalkozáson vett részt, a megértés átlaga 2.95 volt. Azóta 19 foglalkozáson 2.77 az átlaga, ami nem is tűnik olyan nagy romlásnak, de az utolsó 1 hónap 11 tanulásának 2.44-es átlaga egyértelműen mutatja a negatív tendenciát, ami különösen erős, ha azt is hozzátesszük, hogy a kezdeti új anyag helyett egyre inkább az ismétlés került terítékre, csupa olyan elemmel, amiről korábban már azt láttuk, hogy rendben van. Pedig az iskolai anyaggal is foglalkozott, segítették is otthon, velünk is dolgozott. Úgy tűnik, hogy megtett mindent. Pedagógusként viszont nem jó azt látni, hogy megtett mindent, de nem tudott fejlődni. Mondhatjuk, hogy segítség nélkül most sokkal rosszabb lenne a helyzet, de ebből én csak azt hallom ki, hogy sok helyen, ahol nem volt segítség, most sokkal rosszabb a helyzet.

A gyerekek olyan új szituációba kerültek, ahol a szokásos segítőik, a tanárok, a szülők, a tanodások sem mozogtak túl magabiztosan. Tanodánknak sosem az iskolai előrehaladás közvetlen támogatása volt a fő profilja, most mégis ez volt a leginkább kézzelfogható, sokaknál csak erre volt erőnk koncentrálni. Legyenek meg valahogy a feladatok, hogy meglegyen a tanév. Meglesz. Papíron. De nem látni, hogy új tudások beépültek volna, hogy megerősítettünk volna már tudott dolgokat.

A digitális eszközök, az internet hiánya súlyos, de megoldható probléma volt, fantasztikus összefogásokat láthattunk. Ahogy már írtam, mi is tudtuk ezt biztosítani a családoknak, ugyanakkor azt is láttuk, hogy ez nem elegendő. Sok család a tabletekre nem tudott vigyázni, az internetet nem a gyerekek használták és nem arra, amire adtuk. A digitális kompetencia a legtöbb helyen hiányos, így sokszor minimalista lehetőségek voltak: messenger-hívás, két-három weboldal feladatai, iskolától kapott fénymásolatok kitöltése. És sokszor még ez sem ment száz százalékosan, mert páran a mai napig nem tudják megosztani a képernyőt, hogy lássuk, mit csinál a gyerek, folyamatosan bezárnak ablakokat, nehezen navigálnak az oldalakon. És elég gyakran eljutottunk a PUK-kódig is. Napi szinten adott feladatot, hogy digitális eszközöket kaptak olyan családok, ahol addig nem volt ez jellemző. Persze van, ahol nem volt gond, és talán ők vannak többen, de ha mindenkit el akarunk érni, akkor nem lehet válogatni. Ha nem válogatunk, akkor törnek a tabletek, idegeneknek adják oda használatra, horror- és egyéb filmekre fogy el az internet. Mi pedig nézzük, hogy pont a gyerekhez nem tudunk eljutni. Frusztráló.

De nem ezen múlt. Vagy nem csak ezen. Bár a kezdetektől (2013-tól) tanulunk online a gyerekekkel, ott mindig a tanoda internetét és laptopjait használjuk, és mindig van az eszközökhöz értő felnőtt, aki a végzett feladatokkal is tisztában van. Ráadásul nem csak online tanulnak a gyerekek, kevesen vannak, akik évi 5 alkalomnál többször kerülnek így gép elé, szóval csak a folyamat apró részeként kell ezt a formát használnunk. A tanoda jelenlegi rendszere, így a célok, a használt eszközök, a módszertan hosszú évek alatt fejlődött, most pedig egyik hétről a másikra kellett átállni valami teljesen másra. Nem voltak célok az új keretre, próbáltuk vinni a meglévőket, de ahhoz hiányoztak az eszközök, nem volt meg a módszertan. A káoszban alakítani és adaptálni pedig nem sikerült. Nem tudtunk a helyzethez illő új célokat összerakni, nem találtuk ki jól, hogy milyen eszközök hogyan tudnak megfelelő mennyiségben és minőségben eljutni a gyerekekhez. Mi magunk is tanultuk az új formát.

Sokat beszélünk digitális eszközökről, az internetről, a módszertanokról, de keveset arról, hogy a hatékony önálló tanulásra mennyire készültek fel a gyerekek. És most ne vádaskodjunk, engedjük el a közoktatás minőségét, a központosított koncepció lehetetlenségét. Mi, a tanodában, mennyire készítettük fel a gyerekeket arra, hogy önállóan is tudjanak tanulni? Hát nem nagyon. Pedig újra és újra előjön, hogy fontos lenne. Tavaly képzésen is voltunk, de nem találjuk a fogást a területen. Jó volt látni, hogy egy-egy technika előjött néhány nagyobb gyerekünknél, de messze még az út vége, és most nagyon hiányzott ez a tudás. Persze nem a mi dolgunk elsődlegesen, és még ezer kifogásom lehetne, de inkább csak leírom, hogy nem készítettük fel megfelelően a gyerekeinket ilyen hosszú, önálló tanulásra, így többségében nem is voltak rá képesek.

A másik, amiről a kelleténél kevesebb szó esik, az a tanulási környezet. Ahol se asztal, se füles, se csend, mert csak 1-2 szoba van és 4-5 tesó, ott hol és hogyan lehet tanulni? Érdekes egyébként, hogy engem biztosan jobban zavart a sokszor elviselhetetlen háttérzaj a családok részéről (beszélgetések, kistesók sírása, többiek játéka, tévé, veszekedés), mint a gyereket, aki már megszokta a zsivajt, ami ettől még lehetetlenné tette az ideális fókusz megteremtését.

Egyébként nagyon büszke vagyok az akár csak egyetlen foglalkozást velünk végigtanuló gyerekre is. És főleg azokra, akik akár 20-30 alkalommal feszültek neki ennek a nem könnyű helyzetnek velünk. És csodálom a szülőket is, akik néha a saját végzettségüknél már magasabb iskolai fokon járó gyerekeiket támogatták, és minden eddiginél jobban beleláttak, belefolytak a tanulásukba. Úgy összességében elmondható, hogy a családok és a tanoda, de a gyerekek és a pedagógusok kapcsolata is fejlődött, mélyült a legtöbb esetben. Erre biztosan lehet majd építeni. És fantasztikus volt azt is megélni, hogy a kollégák és az önkéntes csapat mennyire akarta, hogy jó legyen, és hogy mennyien tettek ebbe bele energiát, pedig szerintem abból senkinek sem jutott túl sok az elmúlt időszakban. És a támogatókról, projektektről, pályázatokról is ódákat lehetne zengeni. Mégis.

Nekem most mégis az a legerősebb érzésem, hogy ez nem ment elég jól. Most úgy néz ki, hogy itt van előttünk a nyár, megcsinálhatjuk a három táborunkat, ha nem romlik a helyzet. És aztán még talán őszünk is lesz. Szóval most kapunk levegőt. De aztán lehet, hogy jön egy új hullám. De ha nem, akkor lehet, hogy pár év múlva egy új vírus. Vagy valami más okoz hirtelen változásokat. Muszáj tehát szembenézni azzal, hogy ez most nem ment elég jól, mert ha ezt nem tesszük, akkor most pár havi örömködés és szokásoskodás után megint ugyanazokkal a hibákkal, ugyanazokkal az ügyetlenségekkel, valódi változások és valódi adaptáció nélkül kezdünk neki egy új veszélyhelyzetnek. Itt van most a lehetősége annak, hogy végiggondoljuk a hibáinkat és kitaláljuk, hogyan lehetne jobb legközelebb. Mert ha nem lesz legközelebb, akkor sem veszítünk olyasmikkel, mint jobb digitális kompetencia, hatékonyabb önálló tanulás, támogatóbb otthoni környezet, kidolgozottabb kapcsolattartási formák. És persze ki tudja még mi mindent találunk. És akkor majd sokkal jobban fog menni.

  •